Elmaradt áldomás

Hárman hallgatjuk, és nem esik jól. Panaszának lényege egyszerű. Mint mindig, az idei év elején is megállapodott korábbi partnereivel a leadandó gabona mennyiségéről, a nagyjábóli árakról, dátumokról (pár ezer forint, két hét ide vagy oda nem számít, mondja), de most úgy érzi, padlógázzal rohant a betonfalnak. Korábbi üzletfelei, a gazdák, a sokat emlegetett, mindig síró termelők oldalazva beszélnek vele, mindig visszahívást ígérnek, aztán sohasem csöng a telefon. Más helyzet van, mint akár csak két éve.
Például a növénytermesztők viszonylag kényelmes helyzetbe kerültek. Biztos az a bizonyos földalapú támogatás, ott a tuti intervenciós felvásárlási lehetőség, ráadásul a környező országokban a kedvezőtlen időjárás miatt fellépett viszonylagos áruhiány s nem utolsósorban a jócskán megerősödött forint felnyitotta a szerződő gabonabirtokos szemét. Megtanult szerződni. Ma már tudja, hogy úgynevezett nyitott kontraktust kell kötni, amelyben a minőség mellett ott lehet a számára most előnyt nyújtó euró-forint árfolyam is, sőt árvita esetén a beszállítást is leállíthatja. Nyerő helyzetben van, ő osztja a lapot.
Most.
E lap hasábjain nem először írjuk le: a hazai igényeken jóval túlteljesítő gabonatermesztés és az ahhoz kapcsolódó kereskedelem, az export csak egységes rendszerben őrizheti meg kölcsönös érdekeit. Egyszerűbben: a fölösleg és a hiány évek óta változó forgása csakis hosszú távú egyezségeken nyugodhat meg. Ma neked, holnap nekem. A mezőgazdaság, bárki bármit is mond, a magyar vidék változatlanul meghatározó megélhetési szektora sem politikai ciklusokhoz, sem üzleti nekilendülésekhez nem alkalmazkodhat. Most viszont éppen ez utóbbit próbálja. Ha pillanatnyi érdekeit vizsgáljuk, igaza van. Ha messzebbre nézünk, nincs.
A mai uniós szabályozás szerint valóban minden tonna megtermett, regisztrált, a sokat emlegetett kvótába beleférő gabona biztosan pénzt ér, mégpedig 101 eurót, azaz e sorok írásakor csaknem 27-28 ezer forintot. Az úgynevezett fizikai piac viszont áll, mert a termelők közül sokan arra spekulálnak, hogy lesz az még több is. És most tekintsünk vissza az évi prémiumától whiskysüveggel a kezében éppen búcsúzó kereskedőre (alkalmazott ő), akit a józan érvek aligha vigasztalnak meg. Ő alkut ajánlott hosszú távra, és átvágták.
Most úgy kéne folytatnom, hogy persze, megérdemli, firtathatná az ember, hányszor kötött ő már előnytelen egyezséget termelőkkel, akkor mennyi forint maradt a zsebében, hogyan keresi meg a havi háromszázezer forintját, miként írta át korábban a minősítési papírokat, hányszor szólt a mázsásnak, hogy "haver jön". De nem erről van szó. A mi hazánkban bő két éve elvileg egy kijátszhatatlan rendszer működik: európai szabályozásnak hívják - de mi azért próbálkozunk. A francia paraszt tíz évre köt szerződést a környékbeli felvásárlóval, nálunk ellenben egy euróárfolyam-változás elég ahhoz, hogy mindent elfelejtsünk abból, amit februárban mondtunk. Van egy kifejezés, amit fél Európa ismer, így szól: fair business, azaz tisztességes üzlet. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az előzetesen egyezkedő vevő és eladó egyezséget kötött, s azt be is tartja. A mi termelőink közül sokan most éppen ebből hátrálnak ki. Az idő azonban nem nekik dolgozik. Ha valaki holnap is élni akar, annak szerződnie kell, s a feltételeket be kell tartania. Máshogy nem megy.