Katasztrófa, nem film

A katasztrófafilmek kedvenc alaphelyzete az, amikor a többnyire fiatal, törekvő, felkészült szakember ráébred az embertömegeket fenyegető veszélyre, próbálja az illetékeseket figyelmeztetni, de senki sem hallgat rá. Aztán hosszas küzdelem után végül mégis átverekszi az igazát, súlyos harc indul az elemek ellen. Ezen már utólag senki sem tud változtatni, keressék az arra fizetettek akár hónapokig is a felelősöket. Inkább máson gondolkodjunk el.
Majdnem mindegy ma már, vajon hogyan reagált volna a tömeg arra a bejelentésre, mely szerint mindenki menjen szépen haza, a "buli" elmarad, mert este kilencre a meteorológusok vihart jósolnak. Sokan persze legyintettek volna, ugyan, a meteorológusok! Jóformán azt sem tudják megmondani, tegnap milyen idő volt - hogy vihar egy óra múlva, mikor még a levél sem rezdül...? Pedig olyan világban élünk, amikor minden mindehol megtörténhet. Repülők szállnak bele épületekbe, cunami rombol le szigeteket, nálunk pedig senki nem veszi komolyan, hogy tényleg nagy vihar jöhet. Vasárnap az embereknek senki semmit nem mondott. A vihar viszont tényleg jött, igazuk lett a felhőkémlelőknek, bár ennek aligha örülnek most.
Nincs is miért. Van itt ugyanis egy rendkívül kellemetlen körülmény. A behúzott nyakú semmit sem vállalás. Ha én megtudom, hogy mekkora csapás közeledik másfél millió, gyakorlatilag védtelen ember felé, akkor aligha intézem el egy sima üzenettel. Telefont, faxot, ha kell, lovasfutárt ragadok, hogy biztosan tudjam, jelzésem nem szállt el a süket űrbe. Találok egy, legalább egy olyan illetékest, aki az ügy súlyát nem csak felfogja, de döntésre is képes. Az ominózus levél fogalmazója és küldője nem így járt el, ő a kötelező minimumot tette csak meg. A másik oldalon ülő(k) viszont meg még azt sem.
Ebből a történetből nem lesz film, bátor és rátermett főszereplőkkel. Ez az egész, így, ahogy lejátszódhatott, önmagában is katasztrófa.