Máig ható koronavarázs

Sorsokat döntött el, óhatatlanul hozzákapcsolódik a történelem. A Szent Korona jelképpé vált, máig szóló üzenete van, amint a koronázási jelvényeknek is. Hányatott sorsú ereklyéinket legalább negyvenszer foghatta kezébe Lovag Zsuzsa régész-művészettörténész, aki mindezért nem tartja magát kiválasztottnak.
- Szokott álmodni a Szent Koronával?
- Egyetlenegyszer fordult elő: amikor átvitték a Parlamentbe. Nagyon hideg volt, a koronát egy üvegkazettában szállították. Rettenetesen lassan zajlott a ceremónia, azon izgultam, nehogy baj történjen. Aznap éjjel azt álmodtam: ahogy zsugorodik az arany a hidegtől, úgy pattognak ki a rekeszekből az aranynál kevésbé hőérzékeny zománcok.
- Sokáig volt a koronabizottság tagja. Mi a dolga a grémiumnak?
- Két koronabizottságról beszélhetünk. Az első 1978-ban alakult, amikor hazaérkeztek Magyarországra a koronázási jelvények, s a második testület létrejöttéig, a Parlamentbe való áthelyezésükig, 2000-ig működött. Az első bizottságban többek között Szvetnik Joachim ötvös-restaurátor és Kovács Éva művészettörténész is részt vett, akik 1977 decemberében kint jártak Amerikában, s a különlegesen védett katonai bázison, Fort-Knoxban azonosították a magyar ereklyéket.
- Hogyan zajlott az akció?
- Minden a legnagyobb titokban történt. Időnként bejött a Nemzeti Múzeumba egy-egy nyakig begombolkozott külügyes, aki felvilágosításokat kért a koronáról, de a mi kérdéseinkre soha nem felelt vagy kitérő válaszokat adott. Kovács Éva, akivel jó barátságban voltam, úgy utazott ki a tengerentúlra, hogy erről jóformán csak a családja tudott. Én karácsonykor hívtam fel, s a férje közölte, hogy külföldön tartózkodik, hivatalos úton.
- Gyanút fogott?
- Kezdett összeállni a kép. Ugyanis a Nemzeti Múzeum főigazgatója, aki be volt avatva a részletekbe, kért tőlem egy modern felfogású, könnyen érthető tanulmányt a Szent Koronáról, amit majd az emberek kezébe lehet adni a későbbi kiállításon. Egyébként a magyar állam nem mutatott túl nagy lelkesedést az ügyben, az Egyesült Államokban élő magyar emigráció egy része pedig még tüntetett is az ellen, hogy a szocialista Magyarországnak visszaadják a kincseket, sőt nyílt fenyegetések is elhangzottak részükről.
- Megírta a tanulmányt?
- Igen. De félszívvel.
- Miért?
- Mert minden korábbi publikáció azzal zárult, hogy a koronával kapcsolatban felmerülő kérdéseket csak alapos szemrevételezés után lehet megválaszolni. Óriási dilemma volt, hogy mit is írjak. Addigra már tudtam, miért utaztak a kollégáim Amerikába. Abban is biztos voltam, hogy az azonosítás során sok probléma világossá válik számukra, melyeket én legfeljebb csak azután érthetek meg, ha a tárgyak hazakerülése után módom lesz megvizsgálni őket. De nekem 1977 karácsonya előtt le kellett adnom a tanulmányt, a kollégáim karácsonykor, a koronázási ékszerek pedig 1978. január elején érkeztek vissza.
- Mit mondtak a hazatérők?
- Azt, hogy a korona "szűkszavú" tárgy. Legfőképp az eredetiségét kellett megállapítaniuk. A koronát a háború óta senki sem látta, előtte is csak kevesen. Az egyetemen László Gyula régészprofesszor tanítványa voltam, aki elmesélte, hogy 1938-ban, a Szent István-év alkalmából részt vett a koronázási jelvények szemléjén. Neki a jogar jutott, kezébe vehette, megvizsgálhatta. A koronához viszont senki nem érhetett hozzá, jegyzeteket sem lehetett készíteni.
- Miért védték ennyire?
- Nem tudni. Mindig csak kiválasztottak férhettek hozzá. Például 1883-ban Ipolyi Arnold vezetésével háromtagú kutatócsoport vizsgálta a koronát. Bizonyítékaink vannak arra, hogy leemelték a tetejéről a keresztet, üvegnegatívra készült fotók maradtak ránk a műveletről.
 - A kereszt eleve kardinális kérdés. Azon túl, hogy levették vagy sem, ferdesége találgatásokra ad okot.
- Ez már a koronakutatás vadhajtásai közé tartozik. Egyesek azt állítják például, hogy a kereszt dőlésszöge megegyezik a Föld tengelyferdülésével. Pedig semmi köze hozzá. Pusztán sérülés következménye.
- Nem azért terjednek téveszmék, mert még a kutatóknak is megközelíthetetlenek az ereklyék?
- Nem egészen így van, mert 1978 után a Nemzeti Múzeum dísztermében bárki megnézhette egészen közelről a riasztóval ellátott üvegtárlókban elhelyezett koronát, a jelvényeket és a palástot. A művészettörténészek, akiktől további kutatási eredményeket reméltünk, a tárlóból kivéve is szemügyre vehették. Egészen 1992-ig rám hárultak a koronával kapcsolatos feladatok.
- Tehát ön is kiválasztott lett?
- Talán annak köszönhetem, hogy a múzeumban az ötvösgyűjteménnyel foglalkoztam. Én a koronát és a koronázási jelvényeket egyszerű tárgyként kezeltem, holott nyilván tisztában voltam azzal, hogy milyen értékes, a magyarság számára fontos szimbólumokat hordozó ereklyék. De hát el kellett helyezni őket a tárlókban, megoldani a biztonságukat. A terem falának vakolata alá acélhálót építettek be, földrengés esetén sem omlott volna össze! S elkerülhetetlen volt a tisztításuk is. Mindet én emeltem ki a tárlókból, cérnakesztyűben. A dobogóra soha nem mertem cipőben felmenni, csak mezítláb, nehogy megbotoljak.
- Mi járt a fejében, amikor kézbe vette a koronát?
- Őszintén szólva az, hogy ki ne essen a kezemből. Képzelje el, ha leejtem, és összetörik... A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy milyen gyönyörű színűek az abroncs zománcképei, melyeket korábban csak fekete-fehér fotókról ismertem.
- Mindig úgy bántak a koronával, mint a hímes tojással?
- Abban a vasládában került vissza, amelyikben Szálasiék magukkal vitték. Találtunk benne iratokat is. Az egyik levelet a koronaőrség parancsnoka írta a belügyminiszternek 1916-ban, amikor IV. Károlyt megkoronázták. Azt tartalmazta, hogy az udvari ötvös a szemlére állított koronán három-négy óra alatt el tudja végezni a szükséges javításokat. Valami különleges helyzet adódhatott, ami beavatkozást igényelt, de hogy pontosan mi, azt nem tudjuk. Egyfajta magyarázatul szolgál, hogy a kereszt szárába be van cinezve a tartócsavar, pedig az ötvösök tudják, hogy cinnel nem szabad javításokat végezni nemesfémek esetében.
- Ma is hozzányúlnak az ereklyékhez?
- A koronázási jelvényeket eléggé megviselte, amikor 1849-ben Szemere Bertalan elásatta őket Pancsova határában, egy vízjárta területen. Három év keresés után kerültek elő, restaurálásuk elengedhetetlen volt. Történelmi ereklyéinket a második világháborúban benzineshordóban is rejtegették. Az 1978-as koronabizottság véleménye alapján a palástot meg kellett menteni, hiszen közel ezeréves textília; de radikális tisztítása elmaradt. Amint a korona cines forrasztásainak eltávolítása is, mert időközben Szvetnik Joachim meghalt.
- Aggódnunk kell?
- Múzeumi körülmények között tárolva megnyugtató a tárgyak helyzete. Vizsgálatok már nem zajlanak rajtuk. A 2000-es parlamenti áthelyezés óta tudomásom szerint senki nem mozdította el helyéről a koronát, kivéve azt az egy alkalmat, amikor a Dunán hajóztatták Esztergomig. Ez ellen tiltakoztam, de hiába.
- Jó helyen vannak a Parlamentben a koronázási jelvények?
- Nincsenek jó helyen. Szerintem egy köztársaságban nem szükséges koronaszimbólummal megerősíteni a parlamentet. Teljes mértékben kikerültek a tárgyak a múzeum látóköréből, a kutatás is lehetetlenné vált. A 2000-ben létrehozott új koronabizottságban az ország főméltóságai vannak, a mai napig semmilyen érdemi munkát nem végeztek, de ez nem is csoda, hiszen muzeológus, ötvös, művészettörténész, történész nincs köztük.
- Legbecsesebb történelmi ereklyéinkről nem állíthatjuk egyértelműen azt, hogy István királyéi voltak, mégis neki tulajdonítjuk, s ez erősíti magyarságunkat. Milyen üzenetük van a mának?
- Valójában egy nagyon korán kialakult legendát őrzünk velük kapcsolatban. Tehát a legendák üzennek a mának.

Valóra vált álom
Szvetnik Joachim ötvös, az Iparművészeti Múzeum restaurátora nemcsak a bombatalálat következtében laposra "gyűrődött" Esterházy-kincseket mentette meg, hanem megadatott neki, hogy az amerikai Fort-Knoxban, ahol lepecsételt ajtók mögött őrizték az USA aranykészletét, illetve a magyar koronázási jelvényeket 1951-től 1978-ig, azonosíthassa legszentebb kincseinket. Szvetnik édesanyja megálmodta, egyszer eljön majd egy nap, mely meghatározóvá válik fia életében. Nagy jelentőséget tulajdonított a jobb karján lévő, koronára emlékeztető anyajegynek is. Az álombéli nap éppen anyja születésnapján köszöntött rá - Amerikában, amikor kezébe fogta a Szent Koronát. Sajnos, az itthoni kutatásokba elhatalmasodó betegsége miatt már nem tudott bekapcsolódni. Halála után egy héttel kapta meg a Kossuth-díjat. Mélykúti szülőházában emlékmúzeumot rendeztek be.

Mégsem István ereklyéi?
A Kárpát-medencében megtelepült magyarság államisága Szent Istvánnal kezdődött. A korona a XIII. században kerül szóba először Szent Koronaként, akkor még felváltva nevezték Szent István koronájának és Szent Koronának, végül ez utóbbi elnevezés állandósult. A művészettörténészek véleménye szerint a magyar korona egészen biztos, hogy nem volt István királyé. A jelenlegi álláspont értelmében két különböző részből építették össze, a korábbi, bizánci része is 40 évvel István halála után keletkezett, felső része pedig a XII. században. Egyesek arra esküsznek, hogy egyazon műhelyben készült a korona, mások pedig két különböző műhelyről beszélnek.
A koronázási jelvényekről azt tanultuk, hogy Szent István koronázásához használták őket. A kard már csak azért sem lehetett az övé, mert jóval későbbről, a XVI. századból való. Az országalma pedig biztosan Anjou-kori, tehát XIV. századi. A jogar kristálygömbje X. századi munka, foglalata III. Béla korában, a XII. század utolsó negyedében készült. A később palásttá alakított miseruhát a székesfehérvári bazilikának készíttette István király és Gizella királyné 1031-ben, erről az arannyal ráhímzett donációs felirat is árulkodik.
Aki hajdan a napjainkig megőrzött koronázásijelvény-együttest összeállította, szándékosan utalt a tárgyak kiválasztásával államalapító szent királyunkra. Az ő szellemi örökségét kívánta a koronázáskor ünnepélyesen átadott, az uralkodás jelképeit hordozó tárgyakkal kézzelfoghatóvá tenni.
(Lovag Zsuzsa elmondása alapján.)