Mindennapi

Régen a sütéshez már előző nap hozzákészülődtek. A lisztet (mint az a magyar pékek immár világhálón is hozzáférhető honlapján olvasható), legalább öt-nyolc kilónyit, dagasztóteknőbe szitálták. Éjszakára a tűzhely, kemence közelében tartották, hogy átvegye a konyha hőmérsékletét. Ugyancsak előző este langyos vízbe beáztatták a kovászt. Másnap kora reggel négy-öt órakor kezdődött az igazi munka. Azért ilyen korán, mert így is csak délre sült meg a kenyér. Ahol pedig pékhez vitték sütni, az csak reggel nyolcig fogadta a sütni valót. A dagasztás igazán emberpróbáló fizikai munka. A megkelt kovászt langyos vízzel és a liszttel dolgozták össze.
Ezt írja a múltidéző legendárium: "Először tíz újjal markolászva, azután, amikor már látszott, hogy milyen az állaga, ököllel nyomkodva, majd a hüvelykujj és a marok közé fogva, meg-megcsavarva folyt a dagasztás mindaddig, míg a tészta a tekenő oldaláról, s a kézről magához tapasztotta a szemcséket. Ez a munkafázis erősen igénybe vette a kéz és a kar izmait. A hátán, homlokán is folyt a víz annak, aki dagasztott. Szokták is mondani, hogy addig kell csinálni, míg a padlás is gyöngyözik. Ezután a tésztát letakarták, pihenni, nőni hagyták. Ezalatt a gazdaszszony befűtött a kemencébe. Mikor a tészta jól megkelt (kb. 2 óra), következett a kiszakítás. A tésztát lisztezett deszkára tették, s annyifelé szakították, ahány kenyeret szántak. Kerekre vagy hosszúkásra formálták, kilisztezett szakajtóra tették, s letakarva újra pihentették. Ha a tészta a szakajtóból elkezdett kigömbölyödni, akkor vetették a betüzesített kemencébe. A sütés kb. 3 órát vett igénybe."
Olvashatjuk azt a nagyjából háromszáz évvel korábban kelt szöveget (a pékek céhének leírását) is, mely szerint "...az jó és szíp kenyérnek oldala víknyán repedezett, aranybarna, fényes, íves domborodással teljes. Az ő körmírete felnőtt ember karölelését töltse be, domborulata a szíp asszony tomporához legyen hasonlatos. Az ő alja halványbarna, gyűretlen, kopogtatva őt dobhoz hasonlatosan telt rezgő, kívánatos hangot adjon. Az ő béle finoman likacsosnak kívántatik." Tetszik érezni ezt a finom, de nagyon határozott utalást arra, hogy a kenyér mit is jelentett akkor? Nem "az" - hanem "ő".
A kenyér egyelőre, változatlanul, mindennapjaink biztonságának jelképe. Arab, zsidó, hindu, keresztény, de még az egykor élt azték indián is mind megemlíti imádságaiban. Mi például így mondjuk: "a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma". Ám mintha mégis változna a helyzet. A mi mai kenyerünk ipari termék, kereskedelmi áru. Nem is olcsó. Igazából a kereskedő imádkozik, hogy a nyakán ne maradjon. Búza van bőven, abból tészta sok, a vevő meg kényelmesen válogathat. Ne adja úgy az ég, hogy fordítva legyen!