Pizzázunk és védünk?

- Ki kér egy szelet pizzát? - kérdezi szőke sofőrünk. A fotóson és rajtam kívül, akik a hátsó traktusban kaptunk helyet, még négy rendőr ül a fehér Peugeot kisbuszban. Egyikük, egy fiatal nő, a velük töltött másfél óra alatt egy szót sem szól. Pizzaszeletért sem töri magát, mi sem kérünk, így azt jóízűen fogyasztja el a vezető és a mellette ülő kollégája.
Egy éjszakai razzián való részvételre kaptunk engedélyt a siófoki rendőrkapitánytól, és mindenféle akciózásra számítottunk: részeg randalírozókra, intézkedésre felajzott rendőrökre, night cluboknak becézett illegális bordélyházakra a hozzá rendelt kigyúrt vastagnyakúakkal, kurvákra, stricikre, autótolvajokra, egyebekre. Ehelyett itt ülünk egy rendőrbuszba zárva, egy tízemeletesekkel szegélyezett békés lakótelep egyik eldugott parkolójában már vagy huszonöt perce. Pontosan addig, amíg a két egyenruhás végez a pizzával. Előre nem ülhettünk, mert akkor nem tudnának a rendőrök szükség esetén gyorsan kipattanni, kaptuk a magyarázatot. Így viszont mi sem tudunk ripsz-ropsz kiugrani a kisbuszból, no meg ebből a róka fogta csuka helyzetből. Szerényen jelezzük, szeretnénk végre a munkánkat végezni, merthogy idáig csak egy meglehetősen unalmas városnézésen vettünk részt a csöndesen szemerkélő esőben. Amiből ráadásul nem lett valamirevaló vihar sem, pedig az legalább elmosná azt a sok idiótát a parton, ahogy a pizzázó rendőrök egyike a benzinkutasnak megjegyezte. Tankolni ugyan nem tankoltunk, csak valamit vásárolni ugrottak be a shopba. Aztán leírtunk egy kört az autóbusz- és a vasútállomás körül, majd irány a nyüzsgő Balaton-parttal éppen átellenben fekvő kihalt alvóváros. Pontosabban a járőrözés előtt még letettük a két lovaglónadrágos, csizmás kollégájukat a lovardánál, ahol ők felnyergelték szolgálati állataikat. A partsávon és gépkocsival megközelíthetetlen szórakoztató negyedben csak a lovas járőrök boldogulnak.
A kapitányság fülledt előterében ücsörögve magam is szívesen ettem volna egy pizzát és ittam volna valamit, amikor kiderült, a megbeszélt időponthoz képest egy órával később indul csak az éjszakai "Siófok by night" járat. Sajnos a Kék fény büfé (tényleg így hívják) zárva volt, így be kellett érnünk egy automatás kávéval.
- A legütősebb csapathoz osztottuk be magukat, a Lappangók a legkeményebb, legképzettebb rendőreink - mondta a mokány, fekete tüskehajú, főhadnagy rendfokozatú ügyeletes, amikor tizenegy óra után véget ért az eligazítás.
- Tényleg ütősök? - kérdeztem vigyorogva, a felgyülemlett türelmetlenségemet olcsó poénban feloldva.
- Na, nem kell ám szó szerint érteni, amit mondok...- így az ügyeletes tiszt.
Amikor a korántsem kapkodva legyűrt pizzát jégpárás üvegű ásványvízzel is kényelmesen leöblíti a két Lappangó, már nem kételkedem benne, hogy a mokány kis főhadnagy szavait tényleg nem kell készpénznek venni. Sajnos, mi komolyan vettük, amire engedélyt kaptunk, mármint hogy részt vehetünk egy éjszakai közbiztonsági ellenőrzésen. Olyan érzésem támad, hogy korántsem véletlenül történik, ami történik. Alighanem hülyére vesznek minket, súgom a kelleténél némiképpen hangosabban fotós kollégámnak, aki élete első éjszakai rendőrriportján vesz részt. Az én közel harmincéves praxisomban volt már egynéhány, de eddig mindannyiszor hús-vér, többnyire belevaló rendőrökkel hozott össze jó sorsom, most meg itt rostokolunk egy veszteglő kisbusz kényszerfogságában.
- Csak egyet kérek önöktől - jutottak eszembe az ügyeletes búcsúszavai -, korrektül írják meg, amit tapasztaltak.
Én természetesen ezt megígértem neki, úgyhogy a továbbiakban is igyekszem ehhez tartani magam. Végtére is a hiteles tájékoztatás mindenekelőtt. Szóval meghallhatta visszafogott kifakadásomat a sofőr, mert bizonytalan hangon elkezdi magyarázni a bizonyítványt.
- Én nem is értem, miért hozzánk ültették be önöket. Mi csak akkor lépünk közbe, ha valahol történik valami balhé. Egy verekedés, egyebek. Az meg nincs mindennap... Föl is hívom a főnököt, hogy most akkor mit csináljunk.
Kiszáll a buszból, és a kis parkban fel-alá sétálva vagy tíz percet mobilozik. Kollégám meg én ekkor már a szökés mikéntjét fontolgatjuk, meg hogy vajon milyen messze lehetünk a Balaton-parttól. No meg röhögünk kínunkban.
Amikor a kocsiparancsnok visszatér, azt kérdezi, mire lennénk kíváncsiak, és megfelel-e nekünk, ha elmegyünk a Palace diszkó környékére, utána meg bekísérnek bennünket a Beach House-ba. Mondtuk, legyen, de a szórakoztató negyedben önállóan is tudunk sétálni, úgyhogy a bekíséréstől inkább eltekintenénk. A fakultatív police-program közben, a volánnál ügyködve, rövid áttekintést ad a parancsnok a Balatonnál az óvatlan turistákra leselkedő veszélyekről. Sajnos a felét sem értjük annak, amit mond, mivel másfél méterre, háttal ül nekünk, ráadásul berreg a motor. Mi is kérdezhetünk, ha akarunk.
- Hogy áll a lánypiac, most is a siófoki taxisok szervezik-szállítják a kuncsaftokhoz a lányokat, ahogy az néhány éve köztudott volt? Működnek ma is a kilencvenes évek olajszőkítői által alapított, lokálnak álcázott bordélyházak? Dolgoznak-e ott ukrán, román, orosz lányok? - kapok az alkalmon, hogy végre dolgozhatok.
- Nem tudok arról, hogy a helyi taxisok prostituáltakat közvetítenének, bordélyházak pedig nincsenek, csak night clubok - érkezik a sommás válasz.
Az uniós pályázati pénzből idén júniusban elkészült Jókai parknál megállunk. Mielőtt lelépnék, kérem őket, segítsék hozzá a fotóst, hogy legalább lefényképezhesse a lovas rendőröket.
A megbeszélt helyen kollégám fél órán át hiába várja őket. Később kap egy másik címet, de ott sem bukkannak fel. Én viszont éjjel kettőkor a vasútállomásra menet látom a lovasokat. Egy, a zeneiskolánál alvó férfit igazoltatnak éppen. Mire odaérek, már elügetnek a kikötő irányába.
- Felírták az adataimat, és azt mondták, nyugodtan maradjak, csak ne szemeteljek - szól ki a pléd alól a piros Adidas-pólós nagyecsedi fiatalember, aki azért jött le a Balatonra, mert már elege volt a rossz életből. - Nagyon normálisak voltak...