Szerelmekről szól a legenda

- Én csak a kis Bálintka voltam. Senki ember fia meg nem különböztetett volna a cigány purdétól vagy a többi bakonyszentkirályi gyerektől - meséli a most hatvanhárom esztendős Batthyány Bálint gróf. - Fekete klottgatyában jártam, folyton összemaszatoltam magam, ahogy az egy falusi gyerekhez illett. Fel-felmásztam a srácokkal a közeli cseszneki várba, bújócskáztunk a romok között. Mindez örök élmény maradt számomra, pedig az ötvenes évek szigorú világában éltünk.
A budai várban beszélgetünk a Dísz téri Batthyány-palota ódon falai között. Házigazdám egy nyolcvan négyzetméteres lakást bérel az épületben, amelyet egyik őse építtetett még a XVIII. században.
- Hogyan került a Bakonyba, gróf úr?
- Kérem, ne gróf urazzon, idejét múltnak érzem ugyanis a címek és rangok használatát - közli váratlanul Bálint úr. És így folytatja: - Szerintem egy történelmi családból származó embernek nem az ősei által szerzett méltóságokkal kell kitűnnie a mai Magyarországon, hanem azzal, hogy ellenáll a lépten-nyomon tapasztalható káros tendenciáknak, vagyis a csalásnak, lopásnak, hazugságnak. Abban mutatkozzék meg a nemességünk, hogy nem lopunk, nem csalunk, nem hazudunk, és csak azért sem vagyunk korrumpálhatók.
Azonnal érzékelem, hogy beszélgetőtársam nem rögtönzött gondolatot közöl velem, hanem olyat, amely jóval korábban kikristályosodott benne. Kisvártatva azért mégiscsak visszatérünk a negyvenes-ötvenes évekbe, és kikötünk Bakonyszentkirályon.
- Apám negyvennégyben orosz hadifogságba esett - mondja. - Ezerkilencszázötvenötig "élvezte" a szovjet lágerek "vendégszeretetét". Így anyai nagyapámra, gróf Esterházy Lászlóra hárultak nevelésem apai feladatai. Anyámmal, Mária grófnővel ugyanis a nagyszüleimhez költöztünk a háború után, azaz Budáról a Bakonyba kerültünk. Nagyapámat minden vagyonától megfosztották, végül Bakonyszentkirályon bérelt egy parasztházat. Szoba-konyha, az "illemhely" hátul, a trágyadombnál. De, bármilyen furcsa, az öreget nemigen viselték meg a körülmények változásai, mindig jókedélyűnek láttam. A természet szerelmese volt. Imádta az erdőt, az állatokat és a vadászatot. Szíjgyártó mesterként dolgozott a faluban, javítgatta a lószerszámokat; s a műhelye valóságos kaszinó volt. Laci bácsinak hívta mindenki, közszeretetnek örvendett. Pedig meg-megszidta az olyan kocsist, amelyiknek a lova kisebesedett, mert hanyag módon nem vette észre, hogy lecsúszott az istrángtáska vagy a filcborítás a szíjról. Nagyapám huszár volt az első világháborúban, és a galíciai harcok szüneteiben a tisztiszolgájától leste el a szíjgyártószakma fortélyait.
Hogy közelebb tehessem a riportermagnómat a beszélőhöz, arrébb kell tolnom az asztalon heverő míves, ezüst dobozkát, amelynek tetején gravírozott szöveg olvasható: "Nach dem Essen, nicht vergessen!" Vagyis: "Evés után ne felejtse el!"
- Mi ez, csak nem orvosságos szelence? - kérdem Batthyány úrtól.
- De igen. Mostanság én porciózom bele a gyógyszereimet; eredetileg dédanyámé, Széchenyi Viktornéé volt. Egyébként az ő fia gróf Széchenyi Zsigmond, a világhírű vadász, aki Esterházy nagyapával gyakran rótta együtt az erdei ösvényeket.
E két gróffal, valamint Rákosi elvtárssal kapcsolatban közszájon forog egy faramuci történet. "Népünk nagy vezére" puskavégre kapott ugyanis egy dámvadat, amely világbajnok trófeát hordott a fején. A pártvezér vadászeredményét közhírré tették ország-világ előtt. De a nyugati vadásztársak gyanakodtak, mert az elvtársak szavahihetősége az idő szerint is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezért csak abban az esetben voltak hajlandók világelsőnek elismerni a dámlapátot, ha azt úriemberek hitelesítik - név szerint: gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Esterházy László és az elismert Afrika-vadász, Kittenberger Kálmán. Fekete, lefüggönyözött autókkal szedték össze a három szakembert, akik alá is írták a tanúsítványt, hiszen valóban világbajnok trófeát tarthattak a kezükben a hitelesítés során.
A Batthyányaknak is volt egy esetük Rákosival. Házigazdám, Batthyány Bálint keresztapját szintén Batthyány Bálintnak hívták. Ő volt az utolsó egyenes ági leszármazottja az 1848-as forradalom mártír miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak. Nos, a keresztapa ugyancsak orosz fogságba esett a második világháborúban. Őt azonban hamar kihozta onnan a nagynénje, Andrássy Katinka, a "vörös grófnő", Károlyi Mihály felesége.
- Odáig elért volna a keze? - csodálkozom.
- Rákosiig elért, és ez elégnek bizonyult - állítja a keresztfiú.
- Mi lett a sorsa az első magyar miniszterelnök utolsó sarjának?
- Segédmunkásként dolgozhatott a MÁV-nál, noha diplomával rendelkezett. A hatvanas évek második felében baleset érte, mindkét lábát levágta a vonat; hamarosan meghalt.
Tele van a történelmünk Batthyányakról szóló legendákkal. Rá is kérdezek néhányra.
- Igaz-e, hogy az ármányos Zsófia anyakirálynő, Ferenc József császár szülőanyja felkínálta bájait a snájdig Lajos grófnak, a későbbi miniszterelnöknek, és ő visszautasította a felséges asszonyt.
- Úgy tudjuk, igaz. Ám hogy pontosan mi történt, mi nem, azt lehetetlen rekonstruálni.
- Zsófia bosszúvágya tehát elsőrendű szerepet játszhatott a miniszterelnök kivégzésében?
- Igen, ezt beszélik. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül az akkori bécsi udvar általános magyargyűlöletét sem, amelyet a forradalom miatt éreztek irántunk. Tény, hogy Lajos gróf agyonlövetése jogi képtelenség volt.
- Hát a francia uralkodó udvarában 1560-61-ben vajon mi történhetett? Valóban szerelemre lobbant egymással az utóbb lefejezett Stuart Mária, a skótok királynője és Batthyány Boldizsár?
- Az ő szerelmüket a családban kétségkívül többször emlegették. De hogy az plátói maradt vagy voltak testi vonatkozásai is, ma már senki sem tudhatja. Boldizsár mindenesetre lenyűgöző személyiség lehetett, hiszen korának legnagyobb tudósaival, művészeivel állt levelezésben, illetve, akivel lehetett, személyes kapcsolatot teremtett. Antwerpenben például portrét készíttetett magáról idősebb Pieter Brueghellel, a festőóriással. És, csak úgy mellesleg, 1587-ben Kanizsánál megverte a törököt.
Többen is nagy hódolói voltak a Batthyányak közül a női nemnek és a szellem szépségének. Egy Ferenc nevű ős például Balassi Bálint verseivel szeretett udvarolni. Persze az állandó anyagi gondokkal küszködő poéta - a verseiért cserébe - igyekezett alaposan "megfejni" a dúsgazdag főnemest. Balassi nem szégyenlősködött, kínálgatta rendesen a szellemi portékáját; azt írja példának okáért Pozsonyból 1593-ban Batthyány Ferencnek: "bizony oly verseket küldhetnék, hogy az stalmaster leányának is megmílyednék az gyomra belé miatta".
Úgy háromszáz évvel később Ervin gróf nemigen törte a fejét a hölgyeken. Túlságosan lefoglalta az anarchista eszmék magyarországi terjesztése. Ebből a célból lapokat alapított és támogatott. Gyula grófot, a különleges képességű festőművészt - a pletykák szerint - éppen annyira érdekelték a nők, amennyire a férfiak. Vénségére mindenesetre meg kellett érnie, hogy az Andrássy út 60.-ban kalapáccsal verjék ki az összes fogát az ávósok, pedig semmi bűne nem volt. Velük nagyjából egy időben élt Batthyány-Strattmann László herceg, a szegények orvosa, akit II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatott. A herceg volt az apai nagyapja a házigazdámnak.
- Ifjúkorában nem állt távol a bohém élet ettől a nagyapámtól - meséli Bálint úr. - Nemrég jártam a kalocsai érsek úrnál, aki elmesélte, miért rúgták ki annak idején a későbbi boldogot a kalocsai gimnáziumból. Azért, mert az egyik vasárnap, mise előtt tintát öntött a szenteltvíztartóba. Jöttek a népek, beleérintették a kezüket a szenteltvízbe, automatikusan keresztet vetettek, és tele lett kék pacával a szépen vasalt fehér gyolcsingük. Úgy tartják a családban, hogy nagyapám a nősülése után mélyült el a hitben, és attól fogva csodálatos gyógyításokra lett képes, anyagi értelemben adakozóvá, lelkileg kitárulkozóvá vált. Jómagam mindennap találkozom egy idős, kedves asszonykával azon a folyosón, ahol a cégem irodája található, itt, a budai vár egyik épületében. Az asszonynak agydaganata volt a szemgolyója mögött, az orvosok lemondtak róla. Kiutazott nagyapám sírjához Ausztriába, Németújvár-Güssingbe, ott elmélyülten imádkozott, és meggyógyult. Meggyőződése, hogy nagyapám csodát tett vele.
- Nemde Németújvár a család ősi fészke?
- Igen, a hetvenes évekig működött ott egy alapítvány, amely arra volt hivatva, hogy eltartsa a helybeli ferences kolostort, illetve segítse a bajba került Batthyányakat. Ámbár, amikor mi ötvenhatban megérkeztünk apámmal, anyámmal Németújvárba egy bőrönddel és egy hátizsákkal, egyetlen fillért sem kaptunk az alapítványtól, pedig meglehetősen nagy bajban voltunk.
- Hogyan alakult az ön sorsa?
- Svájcba kerültem. Zürichben végeztem el az egyetemet, kémikus lettem. Három felnőtt fiam van, mindnyájan beszélnek magyarul. Időközben elváltam a feleségemtől. Ötvenhattól szünet nélkül honvágyam volt, a bakonyi gyermekéveimet, Petőfit és Aranyt nem tudtam elfeledni. Kilencvenhatban hazatelepültem, megalapítottuk a Batthyány Kultur-Press Kft.-t, amelynek többségi tulajdonosa vagyok. Főként magyar nyelvű sajtótermékeket, könyveket exportálunk a világ minden tájára. Az egyik legfontosabb vevőnk a washingtoni kongresszusi könyvtár.
- Akkor tulajdonképpen rendben is van minden?
- Sajnos nem egészen. Mert úgy látom, hogy nem a becsületesség és a demokrácia irányába halad a hazám. Meg aztán az is fáj, hogy boldog Batthyány-Strattmann László unokái és dédunokái túlnyomórészt elvesznek a magyarság számára. Az ő utódai közül mindössze ketten élünk Magyarországon. Minden évben rendezünk Németújváron egy összejövetelt mi, Batthyányak. Húsz-huszonöten szoktunk lenni. De ott csak német szót hallani, mert már csak hárman-négyen tudunk őseink nyelvén beszélni.