Willy vezér az Árpád-házból

Kihalt az Árpád-ház, csak egy morcos kutya morog benne. Aztán váratlanul megelevenedik a porta. Korosabb, szakállas férfi lép a színre, s megszólal németül:
- Guten Tag! Miben segíthetek?
Wilhelm Jöstl hét vagy nyolc éve járt először ezen a tájon, s nyomban beleszerelmesedett. A Balatonon nyaralt éppen, amikor egy kedves ismerőse alföldi barangolásra csábította. Kapott az alkalmon, mert már nagyon unta a Balatont meg a Dunántúlt a jellegtelen hegyeivel, a tolakodó embereivel. Elindult hát, hogy felfedezze magának a nagy, lapos földet. Aztán Tokajjal szemben, Szabolcsnál megállt. Felkapaszkodván a várfalakra, körülnézett, és már nem is akart többé lejönni onnan.
- Valami különös erőt éreztem ott, azon a helyen. Minden sejtem azt súgta, egy tapodtat se tovább - emlékezik, és sört hoz a látogatók tiszteletére. Nekünk valami flancos nyugati sört, magának egyszerű magyar üvegest. Valamikor ő is azt kereste mindenben, a flancost, a divatost. De már a sörben is jobban kedveli a magyart, mint az osztrákot, németet.
Szóval állt fent, a földvár tetején, s azon kapta magát, már nem is a Tiszában, hanem a láthatárt szegélyező zempléni hegyekben gyönyörködik. Szeme már rég a lenti kis falut pásztázza: vajon hol talál majd magának házat. Aztán megállapodott a tekintete a falu legszebb pontján - a templom közelében, a várhoz vezető ösvény mellett. Egy elhanyagolt parasztház árválkodott ott. A falak már menni készültek, a cserepek szaladtak, a nyári konyha düledezőben - de a fekvése!
Wilhelm pár nap múlva megvette a portát. Majd hozzálátott a nagy munkához. A kertet elegyengette, a nyári konyhát lebontotta, a házon a tetőt, az ajtókat, ablakokat kicseréltette, a kertbe fákat, bokrokat ültetett, aztán költözött. Szerzett egy vén zongorát, egy mogorva Beethoven-szobrot, és nekiállt magyarul tanulni. Esténként meg zongorázni. Mindenféle német meg osztrák darabot persze, mígnem egy helyi atyafi meg nem szólította.
- Hallja-e, Vili úr? Muszáj magának mindig azokat a furcsa nótákat kalimpálni? Hát nem tud maga egy kis rendes magyar nótát?
Willy úr persze nem tudott. De ma már igen. És nemcsak Liszt- vagy Bartók-dallamokat. Hanem "rendes" magyar nótát is, mint mondjuk azt, hogy "Az a szép, az a szép..." vagy azt, hogy "Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje..."
Nyolc-tíz éve még csak nem is igen sejtette, hogy ki volt Kossuth Lajos, de Árpádról meg Szabolcsról se tudott sokkal többet. Ám véletlenül, mintha csak a sors rendelte volna, még a szabolcsi felfedezései előtt, Bécsben kezébe akadt a híres magyar származású újságírónak, Paul Lendvainak egy Magyarországról szóló könyve, ami részletesen taglalta a honfoglalásunkat is. Wilhelm áttanulmányozta lelkiismeretesen, közben el-eltűnődött azon, hogy itt van ez a nép, a magyar, ezer éve együtt élünk szinte, mégse ismerjük őket.
- Álmomban se gondoltam akkoriban, hogy hamarosan én fogok a turistáknak a maguk történelméről beszélni - kortyol az italába vendéglátónk. Kint tombol a nyár, a Tisza vize épp felforrni készül, mi viszont egy remek lugas hűvösében ülünk, isszuk a sörünket, és bámulunk a kert végében tornyosuló hatalmas várra. Házigazdánk követi a tekintetünket, és mesélni kezd. Tört magyarsággal ugyan, de tisztán, érthetően. - A honfoglaló magyarok építették. László király itt tartotta az első magyar országgyűlést, a szabolcsi zsinatot. Az ott hozott törvények századokon át szabályozták a magyarok életét. László királyunkról számtalan legenda szól... - és sorjázni kezdenek a csodás történetek.
Kezdetben úgy volt, hogy csak pár hétig, amolyan nyári szállásként használja majd a szabolcsi portát, de már az első évben azt vette észre, sokkal jobban érzi magát itt, mint Bécsben. Pont akkortájt ment nyugdíjba, túl volt már a negyedik házasságon, és a nagyvárosban kis híján megölte az unalom. Maradt hát Szabolcs... De azért itt sem lehet hónapról hónapra csupán zongorázni.
Kitalálta hát az Árpád-házat.
Úgy okoskodott, hogy ahol sok a vendég, ott a vendéglős is megél. Az udvaron főző- és táborozóhelyeket, intim sarkokat és kis színpadot alakított hát ki, a házban söntést nyitott - és megtanult főzni. Magyar ételeket. Neki a töltött káposzta meg a túrós tészta a kedvence, a vendégek azonban jobban kedvelik a pörköltet meg a rablópecsenyét.
Ám igazabb, ha múlt időben beszélünk minderről. Mert a vendégek csak fogynak. A Tiszán most is kéthajónyi turistacsapat érkezett a várhoz, de közülük egyetlenegy sem nyitja ránk az ajtót. Elmennek mellettünk, megcsodálják a házat, a kertet, aztán elkanyarodnak a várhoz. Csak egy idős szabolcsi sántikál be hozzánk, s köszön már messziről.
- Szerbusz, Vili! Hozol egy kis veres bort?
- Szerbusz, Laci! - áll fel Willy, s a küszöbről visszanéz: - Úgy látom, az isiász megint rád tekeredett.
- Rá, az anyja... - ereszt meg egy cifrát a szomszéd -, de majd meglátod, ha te is annyi leszel, mint én! Mert a hetvenhat nem hatvanhét, koma!
- Az igaz, koma! - tér vissza a borral Wilhelm, s leteszi öreg cimborája elé. Aztán élénk beszélgetésbe fog a két szabolcsi. Az osztrák meg a magyar.
Vagy tán két magyar?