Elhatárolódás

Ha csak egy eset lenne, átugorhatnánk rajta, sajnos, valaki rosszkor volt rossz helyen - de most már teljesen más a helyzet. Nem, ez már nem a szabályt erősítő kivétel, ez már maga az élet: szinte mindennap megvernek egy magyart Szlovákiában. Úgy kéthetente a Délvidéken, a múlt héten pedig egy magyar könyvárus kirakatát verték be téglával Munkácson. A szlovák esetek viszont minden létező észérvet félrelöknek, ott mutatkozik meg igazán, mit is jelent, ha egy nagyon is jól célzott gyűlölet állami bársonyszékben talál magának helyet. Milyen az, amikor a tudatlanságból és zsigeri indulatból táplálkozó hatalom osztani kezdi az általa egyetlennek vélt igazságot.
Például azt, hogy a magyarok a mai szlovákok kizsákmányolói, amúgy meg nyolcszáz éven keresztül elnyomták őket. Hogy aránytalanul sokan közülük különféle tisztségeket töltenek be magas hivatalokban, még kormányozni is akarnának. Ki tehát velük az országból, korlátozni kell lehetőségeiket az előrejutáshoz nélkülözhetetlen felsőoktatásban, a magyar iskolákat legalábbis kétnyelvűsíteni kell, meg úgy általában, szlovák kocsmában magyar nyelven ne lehessen italt, boltban tejet kérni. Egy bizonyos Slota nevű embernek, a Szlovák Nemzeti Párt vezérének mondatai ezek, aki hatalomba került a szlovák baloldal koalíciós társaként, és most dúvadként jön-megy a mindennapi társas életben, felszakítva már régen beforrt sebeket, egymásnak uszítva évek óta békében élő falubelieket. Jan Slota egy mérgezett agyú senkiházi, aki viszont partnerre talált egy hatalomra pályázó, s azért minden elvét sutba vágó politikusban, Ficóban, aki most éppen nem is érti, mi a baj. Hiszen a rendőrség nyomoz. Előállítások is történtek. Magyarellenesség? Ugyan! Diszkóügyek, esetleg rablási kísérletek. Rend van. Elhatárolódunk, ha kell. De csak úgy finoman.
Ebben a helyzetben kínosan feszeng a magyar külpolitika. Tudjuk, hogy Szlovákia az uniós csatlakozáskor aláírt minden olyan kötelezvényt, ami a kisebbségi, közösségi jogokra vonatkozott. Ugyanakkor egy utcasarkon magyarul telefonáló magyar lány megverése, megalázása utólag magyarázható így is, meg úgy is. A rendőrségi vizsgálat majd talán kiderít valamit. De talán még riasztóbb az a hír, mely szerint egy hazai szerveződés "fegyverrel látná el a szlovákiai magyar autonóm törekvéseket".
Nekünk is megvannak a hülyéink. Futballszurkolóink például, akik "kitartásra" buzdítják a Felvidéket, vagy székely kisbaltával az oldalán pózoló politikusunk, aki szerint most kell "nyomatékosan újragondolni a trianoni békeszerződést". Valóban, igaz, hogy Trianon ezt az országot, hazánkat megnyomorította. Leválasztotta kereskedelmi központjait, nyersanyagbázisát, közlekedési gócpontjainak legalább felét, de ez már a múlt. Mi most, Szlovákiával együtt - legalábbis elvileg - egy olyan közösség tagjai vagyunk, ahol a kisebbségi kérdés - legalábbis hivatalosan - nem létezik. Átsétálhatunk a komáromi hídon a szomszédhoz, beváltják a forintot, vásárolhatunk, nézelődhetünk. Ebbe a képbe az utcán megvert lány esete egyáltalán nem illik bele. De sem a sunyi hallgatás, sem a kisbaltás ordibálás nem hoz megoldást. Országhatárok itt, a Kárpát-medencében mindezt nem rendezhetik. Együtt kell élnünk. El kell hinnünk, hogy a szomszéd hülyéi semmivel sem rosszabbak, mint a mieink, hogy az úgynevezett néptől határainkon innen és túl mindaz idegen, amit néhány bajkeverő gerjeszt. Hogy nem kell egymást szeretnünk ugyan, de a kölcsönös elfogadásnál nincs jobb út. Itt vagyunk, együtt, és tulajdonképp nincs hova mennünk. Sem szlováknak, sem magyarnak.