Verőlegények védik az erdőt!

Ilyenkor, nyáron nem tanácsos egyedül bolyongani a nyírségi erdőkben. Könnyen gombászónak hinnék az embert, ami manapság nem életbiztosítás errefelé.

Hazai életBalogh Géza2006. 09. 01. péntek2006. 09. 01.
Verőlegények védik az erdőt!

Némi túlzással azt is mondhatnánk, nyáron a Nyírség hajdú-bihari és szabolcsi határán a gomba körül forog minden. Nyírábrány, Vámospércs, Fülöp, Nyírbéltek, Encsencs, Bátorliget határát emberek százai járják vargánya után kutatva e hónapokban. A tölgyesek, főleg az öreg kocsányos tölgyesek a leglátogatottabbak, de sorra kerülnek a fiatal vörös tölgyesek is, s ha sovány a zsákmány, a fenyveseket se kerülik el a gyűjtögetők.
Mi is egy középkorú fenyvesben bóklászunk valahol a nyírpilisi, de az is lehet, hogy a piricsei vagy bátorligeti határban. Errefelé találkozik a három falu határa, földmérő kellene ahhoz, hogy megállapítsuk, hol is járunk. Hisz' nem idevalósiak vagyunk. Béla bácsi, az öreg bélteki cigányember sem, bár ő, ha a határvonalakat nem is, de a tájat ismeri, mint a tenyerét. Hatodik éve gombászik, két éve azonban, amikor éppen nyáron lebetegedett, elvesztette a vadászterületét. Míg ő otthon lábadozott, egy fiatal falubelije elfoglalta a helyét. Megpróbálta ő visszaszerezni, ám a másik karót emelt rá...
Azóta is keresi a helyét, de a jó gombások már mind foglaltak.
Azért ne higgyék, hogy üres a kosarunk! Vagy húsz igazi vargánya fekszik már benne. Igaz, kicsik, öt-hat dekások, de vannak köztük feleakkorák is.
- Ó, amikor kilósokat is találtam! - sóhajt Béla bácsi, és letelepszik egy fűcsomóra. Olcsó, ukrán cigarettát vesz elő, hátát egy fatörzsnek veti, s egyenként átvizsgálja a gombáit. Szép, barna héjú, fehér pórusú gomba mind, csupán egy van köztük, amelyiknek sárga a "fonákja". - Ez csak másodosztályú lesz, fele annyit ér, mint a másik - mondja. - De ez is valami.
A Dél-Nyírségben hat éve tört ki az igazi gombaláz. Akkor lepték el az emberek az erdőket, pedig mások már jóval korábban felfedezték a homok aranyát - az ízletes vargányát. A gombát persze az itteni ember már korábban ismerte, a termetes őzláb például a szabolcsi akácosok talán legjellegzetesebb lakója, de az aprócska, ám annál finomabb szegfűgomba is az itt élők kedvenc eledele volt mindig. Néha-néha a vargányába, vagy más néven a tinóruba is bele-beleakadtak persze, ám nagy tételben sosem találkoztak vele.

Vasvillával, gereblyével
Egyszer azonban egy vámospércsi ember igazi "aranyrögre" lelt. A helyi sajtó is felfigyelt a különös esetre, majd az azt követő eseményekre. Az "Ábrányi Polgár" című nyírábrányi lap például részletesen feldolgozta az elmúlt idők eseményeit. Ők írják, hogy pár éve egy hegyekből idekerült ember rájött, a nyírségi erdők mélye kincset rejt. Nem verte azonban nagydobra a felfedezését: családjával és bizalmas embereivel járta az erdőket, szedte a gombát, és szállította valakinek messzire, nagy pénzért.
Igen ám, csakhogy a konkurens felvásárlócégek is rájöttek, hogy honnan származik a kincs. Nosza, felkerekedtek hát ők is. Nem az erdőkbe vezetett azonban az útjuk, és nem is az erdőtulajdonosokhoz. Hanem a falvak romák lakta részeibe. Megmutatták nekik, milyen gombát gyűjtsenek, megsúgtak néhány célravezető módszert is, és pár hét múlva mehettek vissza a gombáért. Mert a gyűjtők tényleg megtalálták a legcélravezetőbb módszereket. Vasvillával, gereblyével, botokkal naponta átforgatva az avart, mázsaszámra hordták az átvevőkhöz, köztük három rendőrhöz a ritka kincset. Egyáltalán nem törődve azzal, hogy így előbb-utóbb tönkreteszik az erdő talaját, és hamarosan nemhogy vargányát, de semmiféle gombát nem találnak benne.

Kell a pénz a pulyákra
Ma már kevés a gomba, nem érdemes vasvillával járni az erdőt. Hacsak azért nem, hogy szükség esetén védekezni tudjon vele az ember. Mert néha arra is rászorul. Egy fiatal vörös tölgyeshez érve kísérőnkre is ráüvölt egy véres szemű legényforma ember.
- Mi van, Puhabéla, megint erre ólálkodsz!?
Fenyegetően közeledik a megszeppent emberünkhöz, csak akkor kullog odébb, mikor meglát bennünket kilépni a fák mögül. De visszanéz, és a pillantása semmi jót nem ígér. Ha még egyszer itt találkozunk, nem ússzuk meg ennyivel!
- Három pulyája van otthon, munkahelye meg nincsen - veszi védelmébe Béla bácsi a falubelijét, akiről kiderül az is, hogy rokon, a másod-unokatestvérének az unokája. - Azért olyan vad, mert őt is elüldözték a régi helyéről. Meg ma még nem ivott semmit.
Mint mondja, a másik utcából egy háromtagú banda majdnem agyonverte a rokont, azóta övék a legjobb erdőrész. De ma már ritkák a verekedések, két-három éve megtörtént az erdőrészek pontos kijelölése. És a körzethatárokat tiszteletben tartja majd' mindenki, elvétve fordul elő, hogy valaki a másik birtokára merészkedik.
Pedig ma már nincs titok, egy-egy szerencsésebb napnak pillanatokon belül híre fut. A fiatalabbak már mind mobiltelefonnal járják az erdőt, ráadásul a helyi felvásárlók is nyíltan dolgoznak.
Nyírbélteken például Kanalas Róberték veszik át a gombát. A falu közepén lévő portájukon most a feleség van szolgálatban. Egy nyitott fészerben hatalmas hűtőkamra, az átvett gombát azonnal oda süllyeszti a fiatalasszony. Estére jön érte a kamion, s viszi valahová Hevesbe, Nógrádba, ahol a hírek szerint valami olaszok veszik majd kezelésbe. Tisztítják, csomagolják, és majd sokszoros áron piacra dobják. Dél körül jár az idő, folyamatosan érkeznek a gombászok. Három-négy kilót hoznak átlagban, de van, aki másfél, s van, aki hat kilót is. Az első osztályú ára hétszáz, a másodosztályúé háromszáz forint. Persze hogy mindenki első osztályúnak véli a saját gombáját, s ebből támad némi vita, de mikor előkerül a pénztárca, gyorsan lecsillapodnak az indulatok.
- Évről évre kevesebbet hoznak - magyarázza Kanalasné -, de még így is megéri az erdőt járni. Két-háromezer forint a legrosszabb esetben is összejön, ha meg kifog az ember egy jobb termőhelyet, tizenöt-húsz kilót is le lehet szedni. De az csak mese, hogy volt család, amelyik egy mázsát is összegyűjtött naponta az elmúlt években. Mi legalábbis nem találkoztunk ilyenekkel.
Erre többen felkapják a fejüket, egy nagy, szőrös ember maga elé penderít egy gyermeket, a fiát, s rákiált, hogy mondja csak meg, tavaly mennyit vittek át ők az encsencsi felvásárlónak. Kanalasné azonban ezt már nem várja meg, megy lefektetni a kislányát, a szőrös ember így nekünk bizonygatja:
- Volt nap, hogy hatvanezer forintot is kerestünk! De aztán az erdő tulajdonosa is megtudta ezt, és verőlegényeket küldött ránk.
- Nem verőlegényeket, hanem őrző-védőket - igazítja ki egy másik, csendesebb ember.
- Mindegy az! - legyint a társa. - Milyen alapon tiltják meg nekem, hogy én gombászni menjek? Hát mi már onnan is ki vagyunk tiltva!?

Mindenkié?
Szinte kezdetektől fogva hatalmas vita dúl azon, hogy mit tehet a köznapi ember a magyar erdőkben. Az egyik, hangosabb fél azt gondolja, az erdő mindenkié, ott nem dirigál senki. Szedheti a gombát, a mohát, a zuzmót, csak ne legyen védett. A másik viszont azt mondja, ha az erdő az enyém, akkor ott az enyém minden. Kevés az olyan higgadt véleményt mondó ember, mint a nyírábrányi földtulajdoni egyesület elnöke, Terdik György, aki, erdész lévén, az erdőtörvényt idézi:
- A törvény szerint a tulajdonos engedélye nélkül erdei melléktermék nem gyűjthető. Ez tiszta, világos beszéd, de a legtöbbször falra hányt borsó. Igaz, amikor szervezetten és módszeresen kutatnak át minden talpalatnyi helyet, felforgatva a talajt, leszedve a cseresznye nagyságú gombát is, akkor bizony vannak, akik védekezni próbálnak.
Van, aki madzaggal keríti körbe az erdejét, van, aki táblán figyelmeztet, hogy "Magánerdő! Gombát gyűjteni tilos!", van, aki kint hál a fák közt, és van, aki tényleg őröket fogad, köztük szabadnapos rendőröket, határőröket. De kétségbeesett próbálkozások ezek. A gombászóknak nemigen lehet megálljt parancsolni.
- Tudják, az egészben mi a legszomorúbb? - kérdi tőlünk Terdik Györgyné, a környék legismertebb gombafelvásárlója. - Hogy maguk alatt vágják a fát a szerencsétlenek. Hiába könyörgünk nekik, hogy ne ész nélkül tépjék ki a földből a gombát, hogy óvják a termőhelyet, mert így két-három év alatt teljesen megsemmisítik azt. A gombás cégekkel is megpróbáltunk szót érteni. De egy kivételével csak mosolyogtak rajtunk. Mit érdekli őket, hogy két év múlva itt nem lesz gomba!? Majd lesz máshol! Itthagynak majd minket kifosztva, mi pedig verhetjük a fejünket a falba. Hogy eladtuk az aranytojást. S megettük a tyúkot.