1956

Hogy melyik faluban esett meg mindez, sejtelmünk sincs róla. Az is lehet, hogy az egész nem igaz, csak legenda - ám ezúttal lényegtelen a tényszerűség. Maga a történet a lényeges, az, hogy egyáltalán létezik ilyen történet, amely olyan szép, mint a legszebb gondolat.



Vannak ugyanis történetek, és vannak gondolatok, amelyekben megmutathatja értékeit, kifejezheti magát egy egész nép. A hordó vér esete ilyen. És ide tartozik még az is, amit egy Nyugatra menekült férfitól hallhattunk: igen, ő odavágta a Molotov-koktélokat a szovjet tankokhoz, de azóta is minden este imádkozik az ottpusztult tatárképű "orosz" kiskatonák lelki üdvéért.
Nézegetjük a forradalom idején készült fényképeket - ezek tényleg nagyszerű dokumentumok, dolgozhatnak velük a történészek. Jelentős tömeg tüntet egy faluban, önkéntesek gyülekeznek a környékről a vasútnál, Sztálinból csak a csizmája maradt...



Azért persze tudjuk, hogy a fotók önmagukban keveset jelentenek. Mert mit tudnának például megmutatni a hordó vér történetéből? Talán csak a jó szándékú magyarok csalódottságát, amiért az orvosok nem tudnak mit kezdeni egy hordónyi kevert, alvadt vérrel. Ez esetben a megindult néplélek és a fénykép adta tárgyilagosság együtt fejezne ki valamit. Valamit, amit néha úgy nevezünk: magyarság; néha úgy, hogy történelem; néha meg: '56.