Bagamér forradalma

Az óvodánál járt, amikor az egyik ablakban megszólalt a rádió: "Itt Nagy Imre beszél..."
A rádiótulajdonosokat már korábban felszólították, hogy tegyék ki az ablakba a készülékeket. A kisfiú megállt, hallgatta a politikusnak az indulatokat mérséklő szavait. Így tudta meg, hogy Pesten kitört a forradalom.
Az emberek persze tárgyalták az eseményeket, ám sok egyéb ekkor még nem történt Bagaméron. Sőt, másnap is kimentek a földekre, törték tovább a tengerit, szüretelték a szőlőt, vetették a gabonát.
Ilyen a forradalom? - csodálkozott a fiú. Másképp képzelte el. Hiszen március 15-én is mennyi minden történt. Az bezzeg izgalmas volt, itt meg semmi.
Ekkor még. Egy-két nap múlva azonban a falvakban is meglódultak az események.

*

Két fiatalember lépett a szövetkezet boltjába péntek délelőtt, Kovács Albert a Deák Ferenc utcából és unokaöccse, Kovács Imre. A boltvezetőt keresték, Holló Sándort.
- Sándor, az anyád jó istenit, mikor akarod már levenni azt a kommunista címert?
- Figyelj, én erre semmiféle utasítást nem kaptam fentről - nézett a plafonra.
- Nem? Akkor most figyelj! - nézett Albert az unokaöccsére.
Kovács Imre pedig fogott egy széket, a címer alá húzta, felállt rá, s leemelte a szögről. Aztán leugrott a székről, kinyitotta az ajtót, s kihajította az utcára a pléhdarabot. Kovács Albert azonban, hogy tökéletes munkát végezzen, hamarosan visszatért Kerékgyártó Imrével meg egy létrával, s leszereltette a vörös csillagot is az épület homlokzatáról, immár a szövetkezet vezetőségének élénk helyeslése közepette.

*

- Maga ilyenkor is dolgozik? - fogta meg egy debreceni egyetemista Csontos Sándor lovának a zabláját a tanácsháza előtt. - Hiszen forradalom van.
A gazda éppen tormát szállított be Jóga Lászlóné földjéről. Persze leszállt a bakról, ment az épületbe. Nem volt ellenére a forradalom, hogy is lett volna, csak hát a munkát is el kellett végeznie valakinek.
- Mi történt? - kérdezte a mellette állót.
- Jöttek ezek a fiúk Debrecenből, azt' gyűlésre hívták a népet. A Cukros ugyan megpróbált még valami tanácsi programtervezetet ismertetni vagy mi a ménkűt, de nem engedtük.
Cukros a tanácselnök volt, valójában Tóth Albert. Valamelyik cukorgyárból ültették a falu élére, ezért a ragadványneve.
A tömeg innen a Hősök terére vonult, a határőr laktanyához, fegyvereket követelt, döngette a kaput, be akarta törni.
- Mit akartok azokkal a fegyverekkel? - állt elébük Gál József, az egyik nagygazda, akinek tekintélye Bagamérban vitán felül állt. Répát ásott éppen a határban, amikor hallotta a tömeg kiabálását.
- Agyonlövünk mindenkit! - kiabálta az egyik ittas bagaméri.
- Na, ezért nem kaptok fegyvert.
A kapuhoz lépett, gondolta, úgyis ott áll mögötte Szabó Imre hadnagy, az őrs parancsnoka. Gál József kihívta, néhány szót váltott vele, mire az a tömeg elé állt:
- Úgy próbáljanak betörni, hogy fegyverrel találják magukat szemben! - kiabálta.
A tömeg némi habozás után visszavonult a tanácsháza elé.
Ekkor állította meg az egyetemista Csontos Sándort. Az asztalon éppen Gál József szónokolt.
- És égessük el a papírokat is! - kiáltotta valaki a tömegből.
A tömeg megrohanta az irattárat, válogatás nélkül hordták ki az udvarra az okmányokat.
- Megőrültetek? - kiabálta Gál József. - Hiszen azok az anyakönyvek!
A legények összenéztek: ez már igaz. Csapat alakult, egyenként válogatták át a papírokat. Másnap, vasárnap reggel, amikor arra járt Ruszoly Barnabás, még mindig füstölgött a halom. A begyűjtési ívek elporladtak.
A hamuhalom mellett gipszdarabok. Amikor közelebb lépett, látta, hogy a Sztálin-szobor maradványai. Kihajították azt is.

*

- Most pedig megválasztjuk a forradalmi bizottmányt - állt az asztalra vasárnap délelőtt Kiss György. A ragadványneve: Földosztó. Parasztpárti politikus volt, 1945-ben a falu bírája.
A tanácsháza előtti téren öt-hatszázan tolongtak, Kiss György pedig felolvasta az előre összeállított névsort. Minden utcából egy tagot. Tanácstag, kommunista párt tagja nem volt közöttük. Elnökké Gál Józsefet választották, a titkári teendőkkel Pethes Andort bízták meg.
Másnap, hétfőn tartotta a bizottmány az első ülését, azon megalakították a nemzetőrséget is. Parancsnoka Szabó Imre határőr lett. Hozzá kerültek a község páncélszekrényének kulcsai is. Ezt ugyan Tóth Albert csak némi szóváltás után adta ki a kezéből, mire megfenyegették, s ezért Gál József személyesen kísérte haza, nehogy bántódása essék.

*

November 6. lehetett vagy 7., a forradalmi bizottmány néhány tagja üldögélt csak az épületben. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, nem tudták, érdemes-e bármilyen intézkedést hozniuk, hiszen az országot ismét elözönlötték az oroszok, Debrecent már elfoglalták, s a hírek szerint megindultak a falvak felé is.
- Nekem disznót kell vágnom, ne haragudjatok - állt fel az egyikük.
- Nekem is mennem kell. Tudjátok, az anyósom nagybeteg, éppen csak beugrottam - így a másik.
Délben már csak Pethes Andor titkár maradt az épületben.
Ekkor lépett az épületbe Tóth Albert.
- A kulcsokért jöttem.
Pethes Andor nem szólt semmit, csak fogta a kulcsokat, átadta a korábbi tanácselnöknek.
Az oroszok délután érkeztek meg a faluba. Egy teherautó megállt Tóth Albert háza előtt, rajta katonák. A parancsnok bement a házba, kérdezte, van-e szükség segítségre az irányítás visszaszerzéséhez.
- Nem kell segítség, helyreállt a rend magától - hangzott a válasz.
Novemberben és december elején még együtt tartotta az üléseket a végrehajtó bizottság és a forradalmi bizottmány. Többnyire a falu ellátásának a megszervezése volt a téma.

*

Karhatalmista fogta meg Csontos Sándor lovának a zabláját 1957. március közepén. A férfi éppen trágyát szállított Szűcséktől Jógáné földjére.
- Na, szállj csak le szépen a bakról, te díszmákvirág!
A rendőrség udvarán már ott álltak a kerítésnek fordulva a forradalmi bizottmány tagjai, a nemzetőrök meg a nagygazdák egy része. Egyenként hívták be őket, a sorfalat karhatalmisták állták. Amikor eléjük ért egy-egy tag, rávágtak a puskájuk tusával.
- Azért írták össze a kommunistákat, hogy kivégezzék őket? - szólt egy idegen, civil ruhás férfi.
- Nem írtuk össze őket...
- Ne pofázzon! De majd mi kiszedjük magából.
A hátát ütötték gumibottal, meg a combját és a lábát.
- Mondtam, hogy nem volt névsor - nyögött a férfi, amikor abbahagyták az ütlegelését.
A férfi jegyzett valamit a papírjára, aztán felnézett:
- Most elmehet, de majd még találkozunk.
Még kétszer hívták be Csontos Sándort. Akkor már nem bántották, nem is igen szóltak hozzá, csak a folyosón kellett ülnie, s hallgatnia mások nyögését.

*

Gál Józsefet otthon találták aznap délután, szóltak neki, menjen be a rendőrségre. Amikor odaért, a többiek közé állították.
- Miért ment el a gyűlésre? - ültette le később a civil ruhás nyomozó a szobában.
- Mert hívtak.
- Miért hívták?
- Mert biztosan szükség volt rám.
A szóváltás során az egyik rendőr hátulról megütötte. Aztán a többi is. Gál József csak arra ügyelt, hogy a veséjét valahogy ne érje ütés. Amikor lezuhant a székről, kivitték az irodából, csap alá tartották a fejét, hogy magához térjen. Aztán vitték vissza, kezdődött a kihallgatás és a verés elölről. Mindezt másfél órán keresztül.
- Vesd meg az ágyat, lefekszem - szólt a feleségének, amikor hazaért. A háta akkorra már tűzvörös volt.
- Lehívom az orvost - kapta a szája elé a kezét rémületében a felesége.
- Nem kell.
Az asszony csak lehívta a doktort.
- Ne mondják senkinek, hogy itt jártam - vizsgálta Ludmán Sándor a beteget. - Egyébként tegyenek rá nadályt s borogassák, attól el fog múlni.
Az orvos a kertek alatt távozott, Gál József felesége pedig átment a keresztanyjához. Neki mindig voltak piócái üvegben, hogy ha kell, leszívják a rossz vért. Gál József két hét múltán állt talpra.
Rajta kívül bántalmazták Sári János bizottmányi tagot is - később kétszer műtötték emiatt -, valamint Ásztai Sándor villanyszerelőt, aki a begyűjtési ívek égetését követően Budapesten részt vett a fegyveres harcokban.
Büntetőeljárást Gál József, Ásztai Sándor és Kovács Albert ellen indítottak. Tanúnak beidézték Tóth Albert tanácselnököt és Szabó Imre határőrparancsnokot is. Mindketten a vádlottak mellett vallottak, aminek nagy szerepe lehetett abban, hogy Gál Józsefet felmentették, és a másik két vádlott is enyhe büntetést kapott.

*

Péntek este Gál József vette kabátját.
- Hová mégy már megint? - nézett rá a felesége.
- Van egy kis dolgom a faluban.
Gál József pedig kiment a falu szélére, apósa pajtájához, papírt tett a mestergerenda tetejére, aztán lépett tovább a Babós-erdőbe. Száz métert ment körülbelül, ahol két civil ruhás férfi várta.
- Nyugodt a falu, semmi különös nem történt a héten.
- Rendben - így a válasz. - De azt tudja, hogy ha bármi történik, maga lesz az első, akit előveszünk.
- Tudom.
- És azt is tudja, ugye, senkinek sem szólhat a találkozásunkról?
Gál József bólintott.
- Elmehet.
A férfi visszatért a pajtába, levette a papírt a mestergerendáról, s hazaindult. Hogy aztán a következő hét péntekjén ismét elinduljon a Babós-erdő felé. Két évig bírta, hogy ne mondja el a feleségének, mit is jelent valójában a rendőri felügyelet, ami alá helyezték.
- Ha pedig nem jöttem volna vissza, gondoltam, előbb-utóbb úgyis megtaláljátok azt a papírt. Azt írtam rá, ne keressetek, elvitt az ÁVO. De ha elmondod bárkinek, amit most tőlem hallottál, akkor el is visz.
Az asszony hallgatott, neki pedig még egy évig kellett jelentenie a falu hangulatát.
Aztán megalakult Bagamérban is a téesz, a zaklatások abbamaradtak. Aláírta a belépést Gál József is. Tudta, hiába is ellenkezne. Hamarosan továbbképzésekre küldték, ő pedig a szövetkezet vezetői egyikének számított. Megválasztották volna elnöknek is, de nem vállalta, azt mondta, nem volna gyomra hozzá, hogy a Debrecenből kiszálló elvtársaknak tömködje tele a kocsiját a közösből.

*

Gál József 1980-ban ment nyugdíjba, 59 évesen. Kérte, hogy a fizetését 2800 forintról emeljék föl 3000-re. Persze csak papíron, mint a többieknek is, hogy magasabb legyen az az összeg, ami után megállapítják a nyugdíját.
- Magának az nem jár - mordult rá az elnök.
Csak a kilencvenes évek elején értette meg, miért nem. Akkor, amikor összeszedegette a papírjait, hogy kikérje a földjét, a neve mellett látta a titulusát: Gál József ellenforradalmár.
Kétezer-egyben halt meg. Sokat szenvedett, hallucinált is. Azt képzelte, hogy ütik, ő pedig menekül.
Váratlanul állítottam be az özvegyéhez Debrecenbe. Szívesen beszél, mint aki örül, hogy valaki kíváncsi arra, ami az urával megesett. Ám amikor felállok, aggodalmaskodóan néz rám, s megjegyzi:
- Ugye nem csináltam semmi bajt avval, hogy ezt elmondtam?