Itt nem lesz több miatyánk?

Furcsán csendes volt a hajnalhasadás. Nemhogy ágyúszó, még puskalövés sem hallatszott. A Szabad Kossuth Rádió kis létszámú, éjszakás munkatársai 4 óra 30 perckor kezdték meg országuk ébresztését: "Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak! Ma 1956. november 4., Károly napja, vasárnap van. Híreket mondunk: Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és meghatalmazott külügyminisztere tegnap a saját kérésére fogadta Svájc magyarországi követét és meghatalmazott miniszterét."
A hírek egymásutánja csupa bizakodás. A külföldi hírek is megnyugtatónak mondhatók: a francia és angol kormány közösen nyilatkozik a Szuezi-csatornát fenyegető ellenségeskedések beszüntetéséről. S egy rövid mondat: a Biztonsági Tanács szombaton, magyar idő szerint 21 óra 37 perckor összeült, hogy megvitassa a magyarországi helyzetet.
Miközben a hírek békés napot ígértek, a Parlamentben berendezkedett stúdiósok rosszabb telefonüzeneteket kaptak a MÁV vonalain: jönnek az orosz tankok. Nagy Imre miniszterelnök rendkívüli adásban közölte: "A kormány a helyén van, csapataink harcban állnak." Mint az adás felelőse, a különböző vasúti helyekről kapott közlések alapján világossá vált, hogy nagyon sok páncélos tart Budapest felé. Kiszámítható volt, hogy hét óra tájban érnek a fővárosba.
Egyetlen dolgot tehettem: felkérem a szovjeteket rádió útján, hogy ne lőjenek, s megfogalmazok egy alkalmas szöveget. Belépve az elkülönített ügyeletes szobába, meglepődve láttam ott ülni Tildy Zoltánt felesége vállára borulva. A sarokban pedig a hír hallatán szótlanul ülve Mindszenty hercegprímást.
Másodpercek múltával benyitott a szobába a parlamenti őrség parancsnoka, s bokáját összecsapva mondja: "Kegyelmes uram, engedélyt kérek, hogy ha ideérnek az oroszok, lövethessek." Mint frontot viselt katona, megdöbbentem egy magyar őrnagy ilyen gyerekes, a következményekkel nem számoló magatartásától. Azonnal közbeszóltam: "Maga megőrült? Ezzel a néhány katonával akar páncélosok tömegével szembeszállni? Itt akkor kő kövön nem marad!"
"Hallgasson, különben letartóztatom - mondja -, majd Tildyhez fordul: Várom a parancsát, kegyelmes uram."
Miután Tildy határozottan nemet mondott, a katona elvonult.
Így módom nyílt rá, hogy elmondjam tervemet. Fogalmazok egy felhívást, melyben felkérjük a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőjenek, kerüljük el a vérontást, az oroszok a barátaink, és azok is maradnak.
Tildy az elképzeléssel lelkesen egyetértve biztatott a mielőbbi végrehajtásra.
Percek múlva már, magyarul és oroszul, többször ismételve hangzott el a felhívás. Közben megkértem Tildy Zoltánt, utasítsa az őrség parancsnokát: két katona - köztük egy oroszul tudó - fehér zászlóval álljon ki a Parlament elé, s ha ideérnek a páncélosok, adjanak át egy általam írt, a rádióban elhangzottnál bővebb, oroszra fordított szöveget.
Fél nyolc lehetett, mikor a Margit híd utcáinál és az Alkotmány utcánál feltűntek a Parlament felé lassan közeledő páncélosok. Erre hozzám fordulva kérdezi Mindszenty: "Hol tudnék még kijutni innen?"
"Az 1-es kapun" - mondom. (Ugyanis a Lánchíd felőli utcák egyikén sem jelentek meg az orosz tankok.)
A hercegprímás egy szót sem szólva elsietett. (Később tudtam meg egy kiskatonától, hogy eljutott az amerikai követségre.)
Miután körülvették a Parlamentet, majd negyedórai izgatott csend, várakozás után, elindult a fehér zászlót tartó két kiskatonánk felé egy alacsony termetű orosz tiszt. Az orosz szöveg elolvasása után néhány szót még váltottak - hogy mit, azt máig sem tudom, csak azt láttuk, hogy a tiszt intésére futva jöttek a katonák a Parlament 12-es kapuja felé. Elsőnek minket, rádiósokat "látogattak" meg. Belépve az orosz tiszt hangosan, magyarul szólít fel: "Álljanak a falhoz!" Mindegyikünkre jutott egy géppisztolyos katona. A hosszú teremben egy hosszú asztalon az orosz parancsnok az elhangzott műsorok kéziratait tanulmányozza, s néhányat átad egy kiskatonának.
Ezalatt a félelem csendje ül meg mindannyiunkon, mire megszólal a telefon, Körmendi Laci (az orgonahangú bemondó) közelében. A tiszt szól: "Felveheti." Néhány perc után Laci közbevág: "Apuskám, itt nem lesz több miatyánk!" (Valamelyik keresztény párt jelentkezett.)
Eltelt vagy húsz perc. A katonák egyenként folyosóra lökdöstek és a lépcsőház felé irányítottak bennünket. Közvetlen mellettem Csillag Zoltán barátom és kollégám megjegyezte: "Te, ezek a pincébe visznek minket, agyonlőni, mert nem akarják, hogy a vörös szőnyeg véres legyen."
Leérve a földszintre nem a pince felé kanyarodtak, hanem a 12-es kapuhoz, s ott egyenként lökdöstek ki bennünket az épületből.
A Szabad Kossuth Rádió 10 óra 7 perckor végleg elhallgatott. Mi az utcára érve azt hittük, szabadok lettünk. Pedig újra a rabság következett.

Gyalog Rozi
A hamarosan megjelenő Szabad Föld Kalendáriumban portrét közlünk Nagy Imre első titkárnőjéről, a vidékről felkerült Gyalog Roziról, aki ugyancsak részt vett a Szabad Kossuth Rádió megszervezésében és működtetésében. A Szabad Föld szerkesztőségében vált újságíróvá, a Falurádió riportereként bejárta az országot. Ötvenhatos szerepvállalása miatt elnémították, csak évtizedek múltán rehabilitálták. Most emlékiratain dolgozik.