Szégyenbe vesző ünnep

Este tíz körül érkeztem a fővárosba. A Szentendrei úton máskor ilyenkor még komoly a forgalom, most jóformán kihalt, mintha mindenki inkább otthon figyelné, mi történik az utcákon.
Az első "gyanús" jellel a Westend környékén, a Nyugati pályaudvarnál találkozom. A Váci úton két rendőrautó áll keresztben, errefelé tehát lehetetlen az átjárás. Nem baj, egy mellékutcán továbbjutok az Andrássy útig. Itt szintén rendőrök tartóztatnak fel; azt hiszem, tanácsos letennem az autót. Az utca errefelé is feltűnően üres, mintha nem is a forradalom ötvenedik évfordulóját ünnepelnénk.
Az út túloldalán néhány fiatal, egyiknél zászló, rajta a felirat: "Budapest -1956 - Poznan."
- Hallottad? - néz rám az egyikük. - A Lánchidat elfoglalták a taxisok.
A Ferenciek tere felé tartok, de persze azonnal felülírom a tervemet, akkor inkább a Lánchíd. Persze sehol semmi.
A szúrós szagot először a Deák téren érzem. Rendőrök cigarettáznak rajokban, a templom közelében az elhíresült tank, amelyet délután beindítottak. Mire áthaladok a téren, szemem tele könnyel, az orrom folyik. Még mindig mar a könnygáz, pedig órákkal korábban vetették be.
- S azt tudod, hogy meghalt az egyik tüntető? - kérdi a zászlós férfi.
- Én is csak a tévében hallottam, de a mentősök cáfolták.
Kihalt a Váci utca is, szavuk alapján a kevés járókelő többsége is külföldi. Már a Piarista köznél járok, amikor az első lövéseket hallom. A tömeg válasza pfujozás. A fegyverdörrenésekre néhány autó riasztója beindul, teljes a hangzavar.
- ÁVH! ÁVH! - skandálja most a tömeg, aztán, a változatosság kedvéért: - Elkúrtad, elkúrtad, elkúrtad!
Előttem egy középkorú nő, jól öltözött, finom vonásai alapján nem gondolom, hogy egyéb helyzetben trágár kifejezés elhagyná az ajkát.
A Ferenciek terén a tüntetők lázas gyorsasággal emelik a barikádot. Anyagot a közeli építkezésen találnak. Egy-egy vasgerendát húszan is emelnek, a téglákat láncban adják egymásnak. Többségük fiatal, egyetemisták, futballdrukkerek egyaránt találhatóak közöttük. A barikád negyedóra alatt kész, a tömeg várja a rendőrök rohamát.
A rendőrök kétszáz méterre állnak - és nem mozdulnak. Sorfaluk szoros, kezükben pajzs; középen vízágyú.
Vasdoronggal ütnek a tüntetők egy fémüstöt, a tér visszhangzik. Néha egyik-másik átmászik a vasból, fából, fémből, drótból készült tákolmányon, biztonságos távolságból kiabál keresetlen szavakat. Közben - hogy jobban értsék a rendőrök - taglejtéseivel mutatja is, mit tehetnek a kedvéért, majd hatás híján visszavonul.
Változatosságot csak egy-két könnygázgránát hoz, amit negyed-fél óránként eleresztenek a rendőrök. A tömeg ilyenkor még nagyobb kiabálásba kezd, a gránátokhoz rohannak, tapossák. Az egyik a közelemben esik le, beborít a füst. Mire eltapossák, a könnyem, orrom folyik megint, fejem lüktet, arcom csíp.
- Nincs nálad kendő, látom - sajnálkozik az egyik tüntető. - Az segítene.
Mentő, tűzoltó érkezik. Minden könnygáztámadás után járják a tömeget, és ha sérültet találnak, ellátják. Mellettem fiú áll, lövedék találta el, a szeme sarka felszakadt.
- Gyere a mentőkocsihoz! Csak ott tudunk ellátni - vizsgálgatja a sebet az orvos.
A fiú nem mozdul: nem biztos benne, hogy valóban mentőssel van dolga. Meg aztán tart a rendőröktől is, nehogy lekapcsolják, amikor a sorfaluk mögött álló mentőautóhoz tart.
- Ha nem látunk el, megvakulhatsz.
- A haza megér annyit - vonja a vállát.
A körülállók csóválják a fejüket, mindenki igyekszik rávenni, menjen velük. Végül elkísérem én is, újságíró előtt talán nem bántják a rendőrök.
- Miből gondolod, hogy bajod esne? - kérdezem menet közben.
- Van már tapasztalatom...
Ezúttal azonban nem bántják, csupán a táskáját nézik át. Most látom csak, milyen kevesen néznek farkasszemet a tüntetőkkel. Az egyik rendőr a mentőben öklendezik, hány - vélhetően túl sok könnygázt lélegzett be.
Az idő telik, a tömeg pedig érezhetően nem tud mit kezdeni magával, támadná a rendőröket, de a barikád helyhez köti. A vakuk folyamatosan villognak, a fényképezéssel is múlik az idő. Legnagyobb sikere annak a táblának van, amelyik Gyurcsányt ábrázolja bohócsipkában, körülötte a felirat: "Pojáca, véget ért a játszma."
- Takarodj a gépeddel! - szól rá a mellette álló símaszkos férfi egy fotósra. - Most jöttem a sittről, nem akarom, hogy megint bevigyenek.
- A tévénél voltál? - kérdezem, amikor némi szóváltás után csillapodik.
- Ott hát. Mindenki készíti a felvételeket, aztán felteszi az internetre, a rendőrségnek meg más dolga sincs, csak hogy levegye onnan a képeket, s azonosítson. Még szerencse, hogy semmit sem tudtak rám bizonyítani.
A tömeg kezd szállingózni, éjjel egykor már csak néhány százan lehetünk.
- Most építettük a legjobb barikádot, erre elmentek - igyekszik egy lány maradásra bírni a távozókat a barikád tetejéről.
Némelyek az egyik mellékutcában újabb torlaszt építenek. Itt kocsik is állnak, egyiket arrébb is tolják.
- Vigyázz rá, össze ne törjön! - kiabálja egyikük.
- Mit számít! - hangzik a válasz.
- Az is magyar emberé, te köcsög.
A vita pillanatokon belül elharapódzik, amiben a bevett alkohol mennyisége is szerepet játszhat. A Curia utcában már autókat borogatnak, azokból építik a barikádot.
- Gyújtsuk fel! - kiabálja az egyik tüntető.
Nem válaszol senki; mintha a borogató társaság is megrettenne a lehetőségtől.
- Hagyják abba a rendbontást! - hangzik fél kettőkor a tér felőli hangszóróból.
Úgy látszik, három és fél óra elteltével megindul a rendőrroham.
Közben fegyverropogás hallatszik, lövik a könnygázgránátokat, a teret beborítja a füstfelhő. A gázálarcos rendőrök megindulnak, a tüntetők pedig dobálni kezdik a téglákat, de hamar felhagynak vele, ennyi könnygázt a legedzettebbjük sem bír elviselni. A rendőrsorfal előtt hókotró halad, s néhány nekirugaszkodásra szétnyomja a barikádot. A résen rendőrök rohannak a tüntetők után. Az Erzsébet hídon szintén rendőrök tűnnek fel, ezek szerint az ottani barikádot is szétnyomták.
Az autó már lángol a Curia utcában, ám akik felgyújtották, semmit nem érnek vele, a rendőrök a másik irányból érkeznek. A tüntetők menekülnek előlük, már csak a szájukkal harcolnak.
A híd előtt fiatal fiú fekszik hason, karja hátratekerve, hátán rendőr térdepel, köti össze a kezét. Amikor elkészül, felrántja, kétfelől a hóna alá nyúlnak, viszik a rabszállítóba. Néhány tüntetőt a híd alól vezetnek el.
- Nem csináltam semmit - kiabálja egyikük.
A tér alig fél óra múltán elcsendesül, a tüntetést felszámolták.

Már nem érdekel
Nem érdekel, igazából kik ők. Nem érdekel, mitől vadultak meg. Nem érdekel, igazuk van-e. Nem érdekelnek úgynevezett eszméik, céljaik, mert ők nekem most nem többek szimpla garázdáknál, akiktől félni kell, akik miatt Magyarországon két éve nem mehettem nyugodtan meccsre. Nem érdekel, mit mondanak dolgaikról az égre emelt tekintetű jogvédők, mert nekem is vannak jogaim. Például az, hogy ne kelljen félnem az utcán. Hogy nyugodtan engedhessem el barátaikhoz, netán ünnepelni a gyerekeimet. Igazából nem érdekel, de bosszant, hogy mindazt, amit tettek-tesznek, hogyan merészelik a nemzeti lobogó alatt művelni. Nem érdekelnek a sebeik. Nem érdekel Kossuth téri "vezetőik" magyarázkodása, hogy ők nem ezt akarták. Hatéves fiam is tudja, hogy a parázs meleg, nem tesszük a zsebünkbe. Nem érdekel, mit hablatyolnak ötvenhatról, mert többségük öt értelmes mondatot sem tudna összehozni róla. Az meg pláne nem érdekel, miket hord ugyanerről össze egy mai politikus, mert neki mindig minden éppen úgy volt, ahogy a most érdekei kívánják. Nem érdekel, mit mond minderről a két Nagy Vezér, mert abban a hatalmas rakásban, ami most van, mindkettejüknek könyékig matatott eddig a keze. Sőt, már az államfő bölcsnek szánt mondatai sem érdekelnek, mert üresen konganak, ráadásul üvölt belőlük a posztjától idegen személyeskedés. Nem érdekel, ki támadott meg először kit és mikor, mert az már tényleg vicc, hogy nem a féltéglával hajigáló suhancnak van tele a nadrágja az "intézkedéskor", hanem a felpáncélozott rendőrnek. Nem érdekelnek az oszlatási technikák sem, miként már azon is csak kissé bosszankodom, miért oszt ki a bíróság nekivadult, törő-zúzó embereknek sokszor enyhe büntetéseket. Nem érdekel a hajlékony jog. Nem érdekel, hogyan indítanak be és lopnak el fényes nappal egy kiállítási tankot. Nem érdekel az az ünnep, amelyen nincs ott a nép, csak a protokolláris beszéd, aztán meg jön az utcai harc. Nem érdekel, mit szólnak ehhez a külföldi nagy emberek. Holnap már nem is emlékeznek az egészre, nekünk meg itt kell élnünk holnapután is.
Az viszont nagyon is érdekel, ezek után hogyan. Hogyan tovább?