Álomba ringatnak a rénszarvasok

- Mondhatjuk rád, hogy csavargó alkat vagy?
- Azt hiszem, igen. Az elmúlt időszakban egy évet töltöttem a finnországi Lappföldön, fél évet Norvégiában, és nemrég jöttem haza Mongóliából. Nekem az utazás elsősorban szellemi kaland. Igyekszem minél mélyebb tudást szerezni annak a népnek az életéről és gondolkodásáról, ahol járok.
- Megnéztem Mongólia térképét, alig van jelölve rajta úthálózat...
- Tényleg nagyon kevés a műút, és nincs szervezett tömegközlekedés. Ha a mongolok utazni akarnak, elmennek a városi piacra, és az ott várakozó autósofőrök közül megkeresik azt, aki a kellő irányba megy. Megalkusznak az árra, és megbeszélik, mikor kelnek útra. Kétfajta autó létezik: az 1969-es gyártmányú UAZ és az 1975-ös GAZ. Éjjel-nappal utaznak, hiszen óriásiak a távolságok; és mindig kétszer annyian, mint ahány ülőhely van. Így jutottam el én is a fővárosból, Ulánbátorból Hövszgöl megye székhelyére, majd Cagaan Nuur járási központjába, ahol aztán lovat béreltem és egy helyi vezetőt fogadtam. Segítségükkel jutottam fel a szajáni tajgába.
- Mikor megtaláltad "választott népedet", könnyen befogadtak?
- A réntenyésztő tuvák vándorló életmódot folytatnak, egy telepen tíz-tizenöt család lakik együtt. Mikor megérkeztem és bementem az első sátorba, a háziasszony éppen levestésztát szeletelt a földön. Nagyon udvariasan elmondtam, hogy néprajzos diák vagyok, és velük szeretnék élni egy darabig. Ő fel se nézett, úgy válaszolt: "Ha kibírod, tőlünk maradhatsz."
- Kedves fogadtatás...
- Ez egyáltalán nem volt udvariatlanság. A mongolok kommunikációja egészen más, mint a miénk: mimikájuk visszafogottabb, általában kevesebbet beszélnek, az udvariasság és érzelemnyilvánítás szóbeli kifejezései sokkal kevésbé hangsúlyosak. Előtte eltöltöttem fél évet a fővárosban, megtanultam mongolul olyan szinten, hogy "ne tudjanak eladni".
- Nagy kihívás lehetett a rendkívül rideg körülményekhez való alkalmazkodás. Ez hogyan sikerült?
- A tudatunk határoz meg mindent. Engem a tuvákhoz senki nem küldött, magamtól mentem, rákészülve a kényelmetlenségekre. Szarvasbőrön aludtunk, a sátorban éjszaka befagyott a víz. Ha a férfiak nem tudtak vadászni, akkor előfordult, hogy hetekig kelesztetlen kenyéren és teán éltünk. Csak elhatározás kérdése minden. Meglepően könnyen hozzá lehet szokni a fázáshoz, a másfajta étrendhez, és még ahhoz is, hogy minden ruha vizes rajtunk.
- Hogyan zajlottak a mindennapok?
- Lassacskán elfogadtak. Nagyon okosan kezelték az idegenségemet. Megtanítottak tüzet rakni, fejni, még áldozatot is bemutathattam a számukra valóban létező, sőt időnként látható lényeknek. Bevezettek a szertartásaikba. A reggel lefőzött tejes teából például az első tálkával a sátor előtt a négy égtáj felé kellett szórni. Napközben megfejtük és elláttuk a rénszarvasokat, kenyeret dagasztottunk és a telep összes családját végiglátogattuk. Ez ott kötelező program, még ha nincs is mindig egymásnak mondanivalójuk. Négy hónap alatt négyszer költöztünk, ezek idejét a rénlegelő minősége és az időjárás alapján mindig az öregek határozzák meg. A néhány hónapos csecsemőket beteszik a fából kivájt bölcsőbe, három-négy réteg takaróba burkolják, majd felkötözik a rénszarvas hátára. Először persze sírnak; aztán a rén mozgása álomba ringatja őket. Meglepő volt eleinte, hogy nem állnak meg útközben, még akkor sem, ha hat-hét órát kell menni a következő szálláshelyig.
- Mi, európaiak mit tanulhatnánk ettől a távoli néptől?
- Leginkább talán azt, hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. A nyugati társadalmakban a fizikai jólétért hihetetlen mennyiségű tárggyal vesszük magunkat körül, és óriási kompromisszumokat kötünk, hogy ezt megtehessük. Feláldozzuk az időnket, energiánkat, figyelmünket, mert azt hisszük, állandóan készülnünk kell valamire. Ezzel szemben a tuvák inkább a jelenben élnek, nem aggódnak a jövő miatt, sokkal jobban tűrik a nehézségeket, az anyagi és emberi veszteségeket. Irigylésre méltó a társas együttlétük gondtalansága, a versenyszellem helyett tapasztalható szoros együttműködésük és összetartásuk. A többnapos vagy többhetes vadászataikon szerzett zsákmányt elosztják az összes család között, így azokról az özvegyasszonyokról is gondoskodnak, akiknek nincs vadászatra érett fiuk. Példát mutathatnak nekünk abban, hogy a teljes értékű élethez igen szerény feltételek is elegendők.