Az Ararát árnyékában

A félig kész repülőtéren a katona fején hatalmas tányérsapka. Ismerős a viselet, ám hogy bizonyosan jól látok, azt Zsigmond Benedek erősíti meg.
- Ötvenezer orosz katona állomásozik az országban - meséli - egy huszonöt éves szerződés keretében.
Benedeknek hihetek, pesti srác, de idejének egy részét itt tölti. Járja a levéltárakat, doktori értekezéséhez gyűjt anyagot. A Prágából induló gépen akadtunk össze, s mire Jerevánban leszálltunk, kész előadást tartott a hatezer éves örmény történelemről. De nemcsak a régmúltat ismeri, a jelent is.
- A lakosság hatvan százaléka a létminimum alatt él - foglalja össze a lényeget.
Később Tigran M. Davtjantól, a kereskedelmi miniszterhelyettestől hallottam, hogy a munkanélküliség is nagy: hivatalosan ugyan tízszázalékos, ám a valóságban ennek inkább a duplája.
- Amikor tizenöt évvel ezelőtt az ország függetlenné vált - folytatja Benedek -, négymilliónyian éltek az országban. Ma egymillióval kevesebben. Aki tehette, elvándorolt. És menne a maradék is. Ha kapna vízumot.
A repülőtérről a városba vezető út mentén magas kerítés, mögötte az egyik épületen amerikai zászló.
- A világ legnagyobb kiterjedésű amerikai követsége - hallgatom az alkalmi idegenvezetést.
- Olyan, mint egy katonai támaszpont - jegyzem meg.
- Senki sem lát be a kerítés mögé - hangzik a válasz.
Az viszont bizonyos, hogy alig néhány kilométerre ott az iráni határ.
- Tulajdonképpen honnan benned az érdeklődés az örménység iránt? - kérdezem Benedeket búcsúzóul a szálloda előtt.
- Ismertem egy örmény lányt...
- És?
- A lány elment, az érdeklődés megmaradt.

*

Ami nekünk a Halászbástya vagy a Parlament, az az örményeknek az Ararát: az ország jelképének számító hegyet képeslapokon, fafaragásokon kínálják a látogatónak giccses és kevésbé giccses kivitelezésben.
A történetben csak egy apróság hibádzik: az Ararát nem Örményország területén emelkedik.
Khor Virap falu úgy húsz kilométerre fekszik Jerevántól. Határában egy dombon kolostor, a legenda szerint itt raboskodott Világosító Szent Gergely, mielőtt az örményeket a kereszténységre vezette. Innen a legnagyszerűbb a kilátás az Ararát ötezer méternél magasabb, örökké hófödte csúcsára.
A hegység a világon mindenütt ismert, ahol a kereszténység elterjedt. A Biblia szerint az özönvizet követően ennek a tetején akadt fenn Noé bárkája.
A látvány elragadó. Ha viszont lefelé nézek, a völgybe, birkanyájat látok, az állatok kettős kerítés tövében legelnek. A kerítés államhatár, a túloldalán: Törökország.
"Lenin az Araráttal kedveskedett nekik" - jutnak eszembe Benedek szavai.
A határ lezárva, rajta a Szovjetunió felbomlása óta egyetlen átkelőn sem lehet közlekedni. Az őrtornyokban pedig azok a bizonyos orosz katonák. Ez azonban egy csöppet sem zavarja a függetlenségükre büszke örmények önérzetét.
- Ha elmennének az oroszok, a törökök huszonnégy órán belül Jerevánban lennének - adja tudtomra mély meggyőződéssel a hangjában Jivan Movszisszjan külügyminisztériumi tisztviselő egy vacsorán.
A török-örmény ellentétek sok évszázadosak, a mélypont kétségtelenül az első világháború idejére tehető. Az oszmán birodalomban élő örmények támogatták az előrenyomuló oroszokat, s mikor azok más területre csoportosították át erőiket, a törökök irtózatos bosszút álltak: több mint egymillió örményt mészároltak le vagy űztek a biztos halálba, a szíriai sivatagba.
De nincsenek beszélő viszonyban az örmények másik szomszédjukkal, az azeriekkel sem. Az iszlám állam területéből nem egészen tízezer négyzetkilométert tart megszállva az örmény hadsereg. Ebből 4400 négyzetkilométer az örmények lakta Karabah területe, amely a kilencvenes évek elején függetlenné nyilvánította magát, ám Örményországon kívül a világ egyetlen állama sem ismerte el.
A Hegyi Karabah Köztársaság jereváni nagykövetségén ülök, Karlen Avetiszjant hallgatom, a terület állandó képviselőjét.
- Patthelyzet alakult ki a karabahi ügyben - magyarázza. - Azerbajdzsán csupán autonómiát volna hajlandó adni a területnek, mi viszont azt mondjuk, hogy független állam vagyunk, amelyet össze kell kötni Örményországgal.
Ez viszont csak az azeri terület megcsonkításával lehetséges, mivel a két országnak nincs szárazföldi határa, képzelem magam elé a térképet.
- Értesüléseink szerint - folytatja a diplomata - Azerbajdzsán az idei hatszázmillió dollárról jövőre egymilliárdra emeli a hadi kiadásait. Akkorára, mint amekkora a mi teljes éves költségvetésünk.
- Vagyis háború várható - vonom le a következtetést.
Pedig a Kaukázus már az örmény-azeri viszály nélkül is forrong. A világsajtót a térségből mostanában leginkább a grúz-orosz ellentét fejleményeiről szóló hírek járják be. Grúzia területén két autonóm terület is létezik: Abházia és Dél-Oszétia. Mindkét terület lakói túlnyomórészt oroszok, s csak idő kérdése, mikor kívánnak elválni Grúziától és csatlakozni Oroszországhoz. A viszály nem marad nyomtalanul a szomszédos örmények életében sem. A grúzok szeretnék, ha őket támogatnák, ám erre vajmi kevés az esély az ország oroszbarátsága miatt. A nyomaték kedvéért a grúzok nyáron néhány napra elzárták az Örményországba vezető gázvezetéket.
- Ők a legrosszabbak - hallgatom Jivan Movszisszjan külügyminisztériumi tisztviselőt. - A törökök kegyeit keresik, s az összes nemzetközi fórumon ellenünk szavaznak.
De legalább át lehet kelni a két állam határán. Az örmények evvel mostanában viszont nem sokra mennek, hiszen a grúz tengeri határt az oroszok zárták le, tovább tehát arra sincs számukra hová.
Örményország tehát gyakorlatilag körbe volna kerítve - ha nem volna kijárata délre, Irán felé. Még vele a legjobb Örményország kapcsolata.
- Csak el ne mérgesedjen még jobban a vitájuk az amerikaiakkal - fohászkodik az egyik örmény ismerősöm. - Mert ha az az oldal is bezárul, tényleg a határaink mögé szorulunk.
Már az iráni-amerikai feszültség is érezteti a hatását az országban. Utcát mutat az ismerősöm, olyat, amelyiket hosszabb ideje nem tudnak leaszfaltozni. Az anyag Iránból érkezne, ám az amerikaiak szépen kérték az örményeket, ne vásárolják meg...
- Miért hallgatnak rájuk?
- Jóban kell lenni velük. Évente ötmillió dollárral enyhítik a karabahi örmények nélkülözéseit.

*

Most pedig ereszkedjünk le a kolostor dombjáról, s az Ararát hegyében való gyönyörködés helyett nyissunk be találomra egy parasztportára Khor Virap faluban. Lássuk, a magas politika miként ölt testet a hétköznapokban.
Hacsaturján gazda nem sokat kérdezősködik, azonnal asztalhoz ültet bennünket.
- Szívem boldog, hogy megtisztelték szerény tűzhelyemet - fordítja a gazda szavait a tolmács.
A tűzhelyet nem kell szó szerint értenünk, egy dúsan terített asztalról van szó.
- Fél hektár földön gazdálkodom, dinnyét termelek rajta. Egyben elviszik az egészet a jereváni felvásárlók, kétmillió dramot adnak érte.
Kétmillió dram körülbelül ötezer dollár.
- Ebből élünk dinnyeéréstől dinnyeérésig.
- Mire elég ez a pénz?
- Először is kifizetjük belőle az adósságunkat a boltosnál. Aztán elélünk belőle újévig. Aztán megint kezdi felírni a boltos, amit vásároltunk nála.
Amíg a gazda magyaráz, a felesége az asztal körül serénykedik. Olyan szeretettel pakolja tele gyümölccsel, sajttal, hogy mindvégig motoszkál bennem a gyanú: az út szervezői szóltak a családnak az érkezésünkről. Vagy csak mifelénk veszett ki már a keleties vendégszeretet, azért furcsa mindez?
- A Szovjetunióban mindenki jobban élt, mint most - emeli a gazda a poharát. - Heten vagyunk testvérek, apám mégis házat épített. Én meg öt gyereket nevelek, mégsem vagyok képes befejezni - mutat körbe.
A szomszédból fiatal férfi ugrik át: hallotta, hogy vendég érkezett, gondolta, megnézi, mifélék vagyunk. Néhány napja jött haza Moszkvából, ahol építkezésen dolgozik.
- Nagyon gazdag város - csettint elismeréssel. - Van ott minden. De most hazajöttem megházasodni. Aztán tavasszal megyek vissza - nevet. Szájából aranyfogak villannak.
- Az ikertestvérem katonatiszt volt Arhangelszkben - mutat a gazda egy képre a falon. - Jól él, kocsija van.
A gyerekek a szoba másik felében nyomogatják a tévé kapcsolóját, s közben rám pislognak, figyelem-e őket. Az asszony is bejön végre, de nem ül az asztalhoz, a kereveten foglal helyet, a tévé előtt.
- Életem meghosszabbodik, hogy vendégül láthatom - hajtja föl a méregerős pálinkáját a gazda. - Saját főzésem - büszkélkedik.
- Lehet háznál pálinkát főzni? - kérdezem önkéntelenül.
Hacsaturján gazda kihúzza magát.
- Nálunk demokrácia van - villan a szeme. - Azt csinálunk, amit akarunk.

*

Nézzünk be egy jereváni lakótelepre is, Icához, aki beregszászi születésű magyar, s harmincöt éve él a városban. Teljes nevén Melikján Ilona, ám már a telefonba is úgy mondta, ha eltévednék, csak "az Icát" keressem, így ismeri mindenki. A magyar Icát. Valamikor a budapesti Híradástechnikai Gyár számára tolmácsolt Szovjetunió-szerte. Egészen addig, amíg az örmény fővárosba nem vetette a sora. Itt találta meg élete párja, s attól kezdve már csak Jerevánban tolmácsolta az oroszt a magyar cégeknek. Amíg voltak magyar cégek.
A lépcsőház koszlott, a lakás azonban rendezett; csak a víz nem folyik a csapból, veszem észre a mosdóban.
- Amióta összeomlott a Szovjetunió, még nem fordult elő, hogy a nap bármely szakában legyen víz - legyint, amikor kilépek. - De most még istenes a helyzet. Egy időben gázunk meg villanyunk sem volt.
A villanyról hallottam, avval már a birodalom szétesése előtt gondok voltak, az 1988-as pusztító földrengést követően. Akkor biztonsági okokból leállították a térség egyetlen atomerőművét, később pedig, amikor az ország önállóvá vált, a háború miatt máshonnan sem tudták beszerezni az elektromos áramot. Az atomerőművet aztán ismét üzembe helyezték, az áramszolgáltatás is helyreállt, sőt, fölöslegük is van belőle. Éppen jól jönne ez Törökországnak. Igen ám, de a két ország nem áll szóba egymással. Mit lehet ilyenkor tenni? Az örmények eladják az áramot a bolgároknak, azok pedig a törököknek...
- Hogyan lehetett kibírni a hideg jereváni teleket távfűtés nélkül a kilencedik emeleten? - kérdezem Icát.
- Egyszerűen. Vettünk egy vaskályhát, a kéményét kivezettük az ablakon, aztán beszereztünk tíz mázsa fát. Amennyi elfért az erkélyen, azt ott tároltuk - mutatja -, a többit a telken. Hozzánk jártak melegedni a lakók a fölső emeletekről. Ma már áram is van, fűtés is, csak egyvalami nincs - néz rám tanakodva. - Pénz. Meg munka.
Ica szerint négy ember közül háromnak nincs állása. Az örmények a háborús szorultságukban az irániaknak adták el a berendezéseket a gyárakból, s most az üzemek, néhány kivételtől eltekintve, üresen állnak.
- A legrosszabb helyzetben azonban a nyugdíjasok vannak. Nyolc-kilencezer dramot kapnak - folytatja az asszony. - Éppen csak a számlákat tudják kifizetni belőle.
- Hát akkor miből élnek? - adódik a kérdésem.
- Volt már a bolhapiacon? - kérdez vissza. - Adogatják el, amijük van.
A piac a főtér közelében található, a szökőkútsor mentén. Kiváló hely, a kutak évek óta nem lövelltek vizet. Itt valóban minden megtalálható, ami egy háztartásban, az ócska Junoszty televíziótól kezdve a régi könyvtárakon át az arany ékszerekig.
De térjünk vissza Ica szerény lakába. Az asszony azok közé tartozik, akiknek van munkája, ma is fordít, éppen egy szakértői anyagot. Annak az azerinek az elmeállapotáról van szó benne, aki a budapesti nemzetvédelmi egyetemen baltával verte szét az egyik örmény hallgató fejét.
- Nem panaszkodom, eltartom magam. Ha pedig megszorulnék, a lányom segítene. Londonban él, ott ment férjhez.
Fiatal férfi hallgatja beszélgetésünket: Armen, Ica fia. Az asszonnyal oroszul beszélget, de azért törve magyarul is meg tud szólalni. Huszonnyolc éves, egy angol érdekeltségű cégnél van állása, a számítógépek működését felügyeli. Százkilencvenezer dramot kap kézhez, ami a helyi viszonyokhoz képest busás kereset. Csaknem százezer forint.
- Hogyan képzeli el a jövőjét tíz év múlva? - kérdezem tőle.
- Szerintem már nem Örményországban fogok élni - gondolkodik el. - Hacsak nem változik a helyzet. De erre most nem látok sok reményt.