Ha a kripta útra kelne?

Ha gonoszkodni akarnék a magyar focival, azt mondanám: Létavértes megelőzte a korát. A két falu (Nagyléta és Vértes) egyesüléséből létrejött hajdúsági kisvárosban ugyanis nemrég felszántották és bevetették az egyik focipályát. No nem sóval, hanem - facsemetével. (És persze nem is annyira vetették, mint inkább ültették.) Nem is lenne indokolt sóvetéssel eltörölni a vértesi futball emlékét, hiszen a hajdani, szocreál stílusban épült Irinyi filmszínház és a lepusztult kultúrház közé ékelődött területen egykoron parádés meccseket vívtak a helyi Zidane-ok és Ronaldók.
A virágzó vértesi futballélet korszakában jómagam még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam, szóval a kemény maghoz tartoztam, ennek megfelelően a vasárnapi összecsapásokon mindig a B közép táján ültem a fűben, az oldalvonal mellett. A bejutás a meccsre könnyű volt, mert beléptetőrendszer nem működött, helyfoglaláskor is csak arra kellett vigyázni, hogy hova telepedik le az ember gyereke. A sportlétesítmény pázsitszőnyegét ugyanis régi, jól bevált "biomódszerrel" ápolták: hétközben arra hajtották a libákat legelni. Szóval zajlott az élet a sportkomplexumban (a közeli kocsma udvarán lengőteke is volt, ha jól emlékszem), a sportszerető közönség pedig vasárnaponként tömegével látogatta e helyeket, és senki nem foglalkozott vele, hogy az öregek miért hívják makacsul arborétumnak a focipályát és a mozikertet.
Persze az öregek, mint mindig, tudtak valamit: azért hívták arborétumnak a területet, mert ott - arborétum volt. Még az átkos negyven évet megelőző ántivilágban Peremartoni Nagy Móric nagyságos úr birtokolta a díszkertet. A nagyságos urat a hatvanas években én is többször láttam, pontosabban szájtátva bámultam, amikor elnyűtt, rongyos kabátjában, madárijesztőéhez hasonló ócska kalappal a fején, botját elegánsan, sétapálcaként emelgetve, szálfaegyenes tartással ment a falu főutcáján - és az emberek megsüvegelték. Bár nagyszüleimnek sem túltermelési válság okozta gondok miatt voltak álmatlan éjszakái, gyerekként nem értettem, miért lakik a nagyságos úr faluszéli összetákolt viskóban és miért szorul rá a falusiak természetbeni adományára. Mint ahogy azt sem tudtam felfogni, hogy az öreg temetőben miért nem gondozza senki a Peremartoni család hatalmas, kifosztott kriptáját.
A kriptával amúgy meggyűlt a bajom, mert amikor be akartam kerülni a helyi nagymenők egyletébe, bátorságpróba gyanánt le kellett másznom a mélyébe. Persze nem tudtam, hogy az egyik koma már elbújt odalent, ezért igencsak kiütött rajtam a bihari nagyfrász, amikor hirtelen hörgő lihegést hallottam a hátam mögül. Ember olyan gyorsan kriptából még nem került ki... Boccaccio Dekameronjának szarkofágjelenetében a sorstársam lusta tetű volt hozzám képest, pedig a filmen ő is rendesen pucolt kifele.
Az öreg temetőt már felszámolták. A teljesen lecsupaszított domb tetején kísértetként meredezik az omladozó, több méter magas, historikus stílusú síremlék rommaradéka. Kíváncsian figyelem, mi lesz a sorsa. A gyors és végérvényes megsemmisítést egyelőre megúszta, talán lassú enyészet vár rá. Egy jó ötlettel meg lehetne menteni. Vagy az arborétumot kellene a síremlék köré vinni, vagy a síremléket az arborétumba. Ez utóbbi talán nem is elképzelhetetlen. Pláne ha a helyi erők szövetkeznek: Barcsa Gyula erdőmérnök összefoghatna rokonával, Máté József rajztanár-művészettörténésszel. A nyugdíjas mérnöknek már van gyakorlata az álmok valóra váltásában: az ő nevéhez fűződik a több száz fakülönlegességgel büszkélkedő arborétum telepítése. A helyi önkormányzat néhány lelkes tagja segítette az ügyet. Közérdekből tették, de az egyéni szempont sem lehetett mellékes: a valamikori nagy cselezések színhelyén az öreg játékosoknak már jobban esik árnyat adó mamutfenyő hűvösében ücsörögni a padon.
Feltétlenül meg kell említenem, hogy Irinyi János, a gyufa feltalálója is Nagylétán született, és Vértesen, az iskola melletti házban élt. Irinyi persze híres ember lett, neki több mint száz éve a sajtója is jó. Az ő síremléke már ott díszeleg az új iskola udvarán. A moziépületben ma könyvtár működik, a lepusztult kultúrház helyén pedig korszerű, új iskola áll. Jó időben a biológiaórákat sokszor az arborétumban tartják, így a vértesi gyerekek egészen biztosan tudni fogják, hogy a mamutfenyőt vetik-e vagy ültetik. Akárhogy is van, az biztos: aki mamutfenyőt nevelget, nem magára gondol, hanem legfeljebb az ismeretlen ükunokájára. A létavértesiek gondolnak a jövőre, és emlékeznek a múltra.