Járni jár

Kap. Csak kissé másképpen, kissé másféle háttér-finanszírozásból, kissé másféleképpen működő "alapokból", kissé másféle elosztási rendszerben. Egy apró gond van ezzel a helyzettel. A drága, kedves emberlánya ugyanis soha, egyetlen pillanatot nem dolgozott hivatalos munkahelyen, nem fizetett társadalombiztosítási járulékot. Ő volt a Kádár-féle konszolidáció tipikus alapesete: a Ratkó-korszakban, majd később a működőnek hitt szocializmusban megkapott kedvezményeivel négy gyereket nevelt fel az országnak, de most a fentebb említett összegből képtelen kijönni. Jönnek a csekkek. Ő a sokat emlegetett "nagy ellátórendszereknek" olyan résztvevője, akit egy mindenáron békességre törekvő, hazug hatalom százszor és ezerszer becsapott, mert mindig azt hitte - azt mondták -, hogy neki jár, ami jár. Hát most akkor idézzük fel a régi viccet a cigányzenekar prímásáról és cimbalmosáról, mely szerint utóbbi azt kérdezi a borravaló szétosztásakor az előbbitől: "Nekem miért nem jár, ami jár?" Azt mondja erre a prímás: "Járni jár, de nem jut." Az ironikus helyzetkép tökéletesen megfelel a magyar valóságnak.
A tizenöt évvel ezelőtt nagyjából bekövetkezett "gazdasági és politikai rendszerváltás" egyik fő célja a sokat emlegetett nagy ellátórendszerek átalakítása volt. Ennek elmaradását bátran minősíthetjük a nagy művelet legnagyobb kudarcának. Kati néni ma is természetesnek tartja, hogy orvoshoz mehet (bár persze a zsebébe dug némi pénzt), unokája önkormányzati fűtésű iskolába jár, ahol közalkalmazott tanárok okítják, iskolatejet is kap, és soha eszébe nem jut, miből is van ez.
Kati néniből - no jó, többségük azért korábban, valódi munkahelyen valódi járulékot fizetett - legalább hárommillió van. És bizony igazuk van. Nekik saját, jól érthető szempontjaik szerint csak az számít, mit is hoz ki a postás, de főként, hogy mire telik abból. Őket nem érdeklik nehezen érthető reformtervek, nagy ívű, mindenkori kormányelképzelések. Meg akarnak élni. Bárha tudják is, hogy kifizetésüknek alapja semmi más, mint a fiuk, unokájuk jövedelméből származó járulék, őket a postai csekk érdekli.
Ugyanakkor az egész rendszer, úgy, ahogy van, recseg-ropog. Németországban, mai adatok szerint, hat és fél befizető tart el egy járadékra jogosultat, nálunk nem egészen három. Tavasszal tüntetni fognak az őstermelők, mert adószabályozási ügyekben szigorítják a működésüket: kell majd fizetniük társadalombiztosítási járulékot meg egyebeket - mindezt a közös tehervállalás jegyében. Helyes. Legalábbis elvileg. Persze: legyen minden jövedelem adóköteles, hiszen abból lesz utalása Kati néninek, abból hízik más mellett a nyugdíjkassza is. Európa boldogabbik felén mindez jobbára üzleti alapon működik, nálunk az ismerős nyugdíjbiztosítási ügyintéző arról panaszkodik, hogy hiába kér papírt számítógépe nyomtatójába. Mindenki becsap mindenkit. Mi nem akarunk közterhet fizetni, ők nem akarnak/tudnak nekünk magasabb nyugdíjat fizetni. A kígyó a saját farkába harap, miközben az úgynevezett politika boldogan hajol bele ebbe a különleges katyvaszba: a fillérjeit számolgató, mindig elégedetlen nyugdíjasréteget hitegetik innen és onnan, miközben a tej ára annyi, amennyi. Hazánk nem szegény, hanem rosszul szervezett. Ám Kati nénit ez sem érdekli, mert a boltban ott az igazság: minden annyiba kerül, amennyiért adják. Kati néni pedig teljes joggal várja a postást.