Párhuzamok Európa két szélén

Három járműbe fér el a repülőgépnyi társaság, de idegenvezetőnk csak egy van, Zsuzsa. Így aztán minden alkalommal, amikor megállunk, máshová beszállva ismétli el ugyanazt. Mindenekelőtt néhány alapadatot: Portugália Magyarországhoz hasonló léptékű ország. Területe megközelítőleg százezer négyzetkilométer, lakóinak száma pedig valamivel több, mint tízmillió.
Persze másfelől nagyok az eltérések. Határának felét tenger mossa, pontosabban óceán, amelyben két távoli szigetcsoportot is birtokol: az Azori-szigeteket és Madeirát. Ez utóbbi az unió legdélibb s egyben legsebezhetőbb pontja - mármint a bevándorlók elleni védelem szempontjából. Így aztán nem véletlen, hogy az innen érkezettek nem egy uniós ország területére csak külön repülőtéri ellenőrzés után léphetnek be.
Más különlegessége is van Madeirának, mégpedig magyar vonatkozású. Ide száműzték, s itt is halt meg második sikertelen visszatérési kísérletét követően utolsó királyunk, IV. Károly. Az már csak a sors fintora, hogy ugyancsak Portugáliában fejezte be földi pályafutását a király uralmát két év elteltével felváltó Horthy Miklós kormányzó.

*

- Valamikor háromezer hajó horgonyzott itt - mutat Zsuzsa az óceánba torkolló lisszaboni Tejo folyó partjára.
A hajókat könnyű elképzelni, a hely elegendő hozzá: a folyó tölcsértorkolata itt már ugyancsak széles, a kikötő közelében lévő híd, amely a néhány évvel ezelőtt rendezett világkiállításra készült el, 17 kilométer hosszú. Közelébe építették a Jeromos-kolostort manuelista stílusban. Akinek hirtelenjében nincs képe erről az építészeti irányzatról, annak írom, hogy a gótika portugál, vagyis cifrább, jórészt tengeri herkentyűk kőbe vésett alakzataival megtoldott változata ez.
Az épület bejáratánál fekszik a hírneves felfedező, Vasco da Gama sírja. Mint tudjuk, neki sikerült 1498-ban az, ami Kolumbusznak nem: megtalálta az Indiába vezető tengeri utat. I. Manuel király, akiről az említett stílust is elnevezték, hálából építtette a monumentális épületegyüttest. Pénz és munkáskéz volt hozzá elég: a világ egyik legkiterjedtebb birodalma lett hamarosan a portugáloké, Brazíliától Dél-Indián keresztül a kelet-ázsiai Makaóig terjedt hatalmuk, nem véletlen, hogy a tízmilliós ország nyelvét ma kétszázmilliónyian beszélik a világban.
A Kánaán alig száz esztendeig tartott a portugálok számára, a könnyen szerzett koncon összekapott az arisztokrácia, s a nevető harmadik, a spanyol király elfoglalta az országot.
Mintha csak a magyar történelmet hallgatnám, csupán a szereplők mások. Ami nálunk a török, az a portugáloknál a spanyol.
Az igát száz év múltán ők is levetették magukról, de a rongyot rázták tovább. Az anekdota szerint egyik uralkodójuk a palotájához harangokat rendelt Antwerpenből, méghozzá töméntelen mennyiségűt. Amikor a mesterek finoman afelől érdeklődtek, hogy ki is tudja-e majd fizetni a számlát, az uralkodó megdühödött a pimaszságon, s mégannyit rendelt. Lássa az iparosnép, nem akárkivel van dolga...
S míg a világ kapitalizálódott, a hollandok, az angolok, a franciák forgatták a gyarmatokon szerzett értékeket, a portugálok szegényedtek. Törvényszerű volt, hogy az erőtlenedő királyságot lerázzák magukról, 1910-re kikiáltották a köztársaságot - ami aztán tizenhat évnyi zűrzavart hozott az országnak. S mielőtt még azt hinné az olvasó, túlzásba estem, hadd támasszam alá mondandómat: ez időszak alatt nem kevesebb, mint negyvenöt kormány váltotta egymást. A nép nélkülözött, az írástudatlanság nyolcvanszázalékos volt. Az analfabétizmus egyébként a hivatalos statisztikák szerint még ma is kilencszázalékos (rossz nyelvek szerint ennél sokkal magasabb, akár a harminc százalékot is eléri)!
De, visszatérve a századelőre, a szegények hasonló választ adtak a nincsre, mint mifelénk, csak éppen nem Észak-Amerikába tántorogtak ki, hanem Brazíliába. Nem is kevesen, a kis országból ötmilliónyian.
A maradék lakosság megelégelte a káoszt, erőskezű vezető után kiáltott. S ő meg is érkezett egy bizonyos Antonio Salazar nevű közgazdász képében. Bár az ország gazdaságát rendbe tette, módszereiben nem válogatott. Manapság leginkább diktátorként emlegetik.

*

Lisszabon nyugodt, szinte kihalt. Az eső éppen elállt, a zarándokcsoport pedig a Tejo partjáról a katedrálishoz kaptat. Azt mondják, a város hét dombra épült, mint Róma. Lehet; én csak azt tudom, hogy a katedrális magaslaton található, a kilátás gyönyörű, a város jelképének is számító zsúfolt villamosok küszködnek felfelé, a belváros irányába.
Arra a helyre, amely mostanában tüntetések színtere.
Portugália valamikor az unió bezzeg-országa volt. A hetvenes években újfent győztek a köztársaságpártiak, ezúttal azonban jobban sáfárkodtak a nép bizalmával, mint Salazar uralma előtt, s bár a gyarmataik maradékát is elvesztették, később az unió által az országba öntött pénzt jól forgatták. Aztán, úgy látszik, ismét erőt vett rajtuk a portugál virtus: az állam túlköltekezett. Igaz, nem olyan mértékben, mint mifelénk manapság, a hiány a nemzeti összterméknek "mindössze" négy-öt százaléka, ám Brüsszel számára ez is túl sok. Hogyne, hiszen Portugália is a közös európai pénzt, az eurót használja, s egy túlköltekező állam ennek az értékét veszélyezteti.
A kormány intézkedései a mienkéhez hasonlóak: zsugorítja a szociális és egyéb jóléti kiadásokat, növeli az adóbevételeit. Csodák nincsenek, hasonló hát a polgárok válasza is, mint nálunk, ha nem is olyan heves (igaz, őket nem fűti egy forradalom évfordulója): a szakszervezetek vezetésével az utcán tiltakoznak.
Mintha hasonló történelmet írnának az Európa szélein lévő országok...