Akiért a harang szólt?

A labdarúgó-legenda halálával éppúgy megosztotta a közvéleményt, mint életében. Dísztemetést kapott, olyat, amilyen az államelnököknek jár. A szertartáson részt vettek a hazai államélet jelesei, miként lerótták kegyeletüket a honi és a nemzetközi labdarúgás legmagasabb rangú tisztségviselői is. A Kossuth téren katonai tiszteletadás mellett felhúzták, majd félárbocra engedték a nemzeti lobogót, a Puskás Ferenc-stadionban egyórás gyászünnepségen emlékeztek az elhunytra. Ezután a gyászmenet a Hősök terére vonult, ahol katonai tiszteletadással köszöntek el Puskás Ferenctől, majd a gyászolók menete az Andrássy úton át a Bazilika elé érkezett, ahol harangzúgás közepette helyezték végső nyughelyére a nagyszerű sportembert az altemplomban.
Szép volt, felemelő volt a gyászszertartás. Csak éppen Öcsi bácsit az utolsó útjára nem kísérte el együtt az ország. Sokan voltak a róla elnevezett stadionban, számuk kitette talán a tízezret is (más tudósítók 4-5 ezerről írnak). Ám bántóan kiabáltak azok az üres szektorok, ahová nem jutott emlékező. A szervezők telt házra, negyvenezer együttérző sportbarátra számítottak. Hiába. Az okokat hosszan lehetne sorolni. Puskás életútja nehezen értelmezhető a mai fiatalok számára. Pályafutásának az a fele, amely nekünk, magyaroknak jutott, a mai ifjabb nemzedékek számára történelem. Homályos, hektikusan ugráló, fekete-fehér filmkockákból kellene felépíteniük a labdarúgózseni katedrálisát. A hús-vér ember azonban meglehetősen távol került napjainkra azoktól, akik elé példaképül állítanánk. Életútjának megítélése sem egyértelmű, miként nem született máig kikezdhetetlen nemzeti megegyezés 1956 dolgában sem. A "disszidens katonatiszt" bélyegét azok az idősebbek sütötték rá, akik a saját, kőkemény negyven esztendejükkel vetették össze Pancho felhőtlennek gondolt spanyol éveit. Betegsége hat éve alatt rajongói közül sokan elbúcsúztak tőle lélekben, így a földi mivoltától való elköszönést talán fölöslegesnek tartották. Pedig a labdarúgás vezérkara, Joseph Blatterral, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség elnökével az élen, talán azt is méricskélte, miként tud egy sportághoz kötődő esemény tömegeket mozgósítani egy olyan országban, amelyik a 2012-es Európa-bajnokság megrendezésére pályázik. Szó, ami szó, a demonstráció nem vetekedhetett az egykori aranylabdás George Best temetésével, akit 200 ezer angol szurkoló kísért utolsó útjára. De még Zámbó Jimmyével sem, aki miatt húszezren látogattak ki a csepeli temetőbe.
Meg kell szoknunk, hogy a válogatott labdarúgómeccseket egyre kisebb stadionban kell rendezni, hogy a kevés néző többnek látsszon. Bármennyire is kézenfekvő volt a rendezők szándéka, hogy Öcsi bácsit a róla elnevezett arénában búcsúztassák, a gyászszertartás talán bensőségesebb lehetett volna egy kisebb térben. A magyar futball napjainkban szerénységre szoktat bennünket. Úgy látszik, érvényes ez a múltunk megítélésében is.