Egyesít vagy szétválaszt a Szűzanya?

Többen ültünk körben újságírók a fatimai színház nézőterén, s hallgattuk az atya nagy lelkesedéssel előadott történetét. Nem magáról beszélt elsősorban, hanem ennél számára sokkal fontosabb dolgokról: a Szűzanya jelentőségéről.
- Mária társmegváltó, ehhez kétség sem férhet - jelentette ki magától értetődő természetességgel, majd hosszan taglalta, miként igyekezett nézetét elismertetni a II. vatikáni zsinaton. - Azért éppen akkor - magyarázza -, mert a Szűzanya azt kérte az egyik jelenése alkalmával a fatimai pásztorlánykától, Luciától, hogy a pápa valamennyi bíboros jelenlétében ajánlja fel neki a világot.
Ilyen alkalom pedig - amikor valamennyi bíboros együtt található - eddig egyszer adódott: a II. vatikáni zsinaton.
 Az atya egymaga persze nem jutott volna messzire a kérésével - de nem is volt vele egyedül. Egy népes csoport tagjaként felkereste a befolyásos Bea bíborost, kérve a pártfogását. A főpap azonban végül nem állt az élükre, mondván, Mária társmegváltóvá nyilvánítása sértené a protestáns testvérek érzékenységét.
A bíboros alighanem megfontoltan döntött. A protestánsok ugyanis sem többet, sem kevesebbet nem gondolnak Jézus anyjáról, mint ami a Bibliában olvasható róla. Vagyis nem állítják azt, amit a kereszténység némely ókori kritikusa: Mária József jegyeseként egy római katonával esett meg, majd, hogy mentse kínos helyzetét, magzatát magától az Istentől valónak mondta. S nem állítják azt sem, amit a kultúrák kutatóinak némelyike, azaz hogy számos nép és vallás valamiféle felsőbbrendűtől eredezteti magát: emberi anyától - és az istenségtől vagy valamely totemállattól. (Mint például a magyarok, akik szerint az ősanyát, Emesét egy sólyommadár, vagyis a turul termékenyítette meg.)
Mindez tehát a protestánsok szerint Mária megítélésének egyik szélső pontja. A másikat azok képviselik, akik nem kevesebbnek, mint társmegváltónak hiszik.
Mária tekintélye egyébként már a Krisztus utáni első évszázadokban növekedni kezdett. A nagy tekintélyű egyházi tanító, Irenaeus lyoni püspök például már a II. században a Bibliában említett első nővel, Évával állítja párhuzamba. Csakhogy amíg a keresztény dogmatika szerint Éva vétke miatt - engedett a kígyó csábításának, s gyümölcsöt szakított arról a fáról, amelyről nem lett volna szabad - minden ember eredendő bűnnel születik, addig ettől Máriának is köszönhetően szabadulhatunk meg.
Az ókorban két jelentős Mária-dogma született, az egyik 431-ben, Efeszoszban - ez Máriát Isten anyjának nyilvánítja -, a másik 451-ben, Kalcedonban - ez Mária örök szüzességét hirdeti. A középkorban mindvégig erős a Mária-tisztelet - lásd például Szent István országfelajánlását, vagy a számtalan ünnepét a nép körében, különösen augusztusban és szeptemberben -, ám az igazi reneszánsza, vélhetően a racionalizmusra és a felvilágosodásra adott egyházi válaszként, a XIX. század közepén érkezett el. A következő száz évet az ő évszázadának is szokták nevezni. Nem alaptalanul, hiszen két új dogma is született - IX. Piusz 1854-ben kihirdette Mária szeplőtelen, vagyis az emberek közül egyedüliként eredendő bűn nélküli születését. XII. Piusz tovább ment, az 1950-ben megalkotott hittétele szerint Mária meg sem halt, csupán elszunnyadt, s úgy vitetett fel a mennybe. Közben pedig a Szűzanya két híressé vált helyen (Lourdes-ban, 1858-ban és Fatimában, 1917-ben) is megjelent.
A Mária-kultusz hívei tehát nem alaptalanul reménykedtek abban, hogy Máriát az 1962-tól 1965-ig tartó II. vatikáni zsinaton társmegváltóvá nyilvánítják. Reményeikben azonban csalatkozniuk kellett, s nemcsak a már említett protestáns érzékenység miatt, hanem azért is, mert semmi sem utalt arra, hogy a Mária-dogmák alakulása ezen a ponton majd be is fejeződik. Hiszen innen már csak egy lépés, hogy Jézus anyját a Szentháromság negyedik személyévé - vagyis Istennek - nyilvánítsák. Ez pedig az egész keresztény teológia újragondolását kívánná meg.
Alighanem ez késztette II. János Pál pápát is arra, hogy - szóvivője állítása szerint - még csak ne is tanulmányozza a dogma megalkotását. Ezzel bizonyára csalódást okozott hívei egy részének, hiszen az egyházfő Mária-tisztelete, amelyet némelyek édesanyja korai elvesztésére vezetnek vissza, közismert volt. Akár a pótanya szerepét töltötte be számára Mária, akár csupán olcsó pszichologizálás mindez, egy bizonyos: egyházvezetői bölcsessége nem engedte érvényre juttatni esetleges személyes vágyát.
- Esténként a társmegváltás teológiáján dolgozom - búcsúzott Kondor Lajos atya átszellemült arccal, jelezve, hogy vatikáni próbálkozásának kudarca nem törte meg lendületét.
Ne mosolyogjunk az atya buzgalmán, mert bár lehet, hogy magányos harcos benyomását kelti, számosan gondolkodnak hozzá hasonlóan a római katolikus egyházban. Ma is napjában ezrével érkeznek Vatikánba a levelek, amelyek arra biztatják a szentatyát, ne késlekedjék a dogma kihirdetésével. Hogy nekik enged-e Róma püspöke vagy a keresztény egységet becsüli többre, ez a következő évtizedek egyik kérdése az egyházban.