Elbúcsúznak a játékostársak

- Hogy lehetett egzisztenciát teremteni a háború után a labdarúgásból?
Buzánszky: - Én is letöltöttem a harminchat hónap katonaidőt, az idő alatt hívtak a Honvédba játszani. Nem mentem, mert nekem Dorogon jó helyem volt, a bányászat kiemelt iparágnak számított, a válogatottnak biztos tagja voltam, nem volt értelme váltani. Ma is azt mondom, jól döntöttem. Az én életritmusom úgy alakult, hogy reggel felkeltem, bementem a munkahelyemre, nyolctól tizenkettőig irodista voltam, aztán mentem az edzésre. A felvételi irodának lettem a vezetője 1958-tól, tizenkét és fél ezer ember dolgozott a bányánál, legtöbbjüket személyesen ismertem. Iránba mehettem volna edzőnek 1968-ban havi négyezer dollárért. Óriási pénz volt, de a pozíciómat azért sem hagytam.
Grosics: - Mi a Központi Tisztiház állományába tartoztunk, a Váci utcában. A csapatban Bozsik, Puskás és én voltunk századosok, később őrnagyok. Voltak olyan programok, amelyeken kötelező volt a megjelenés, a fizetésünket a beosztásunk szerint kaptuk. A legfőbb "munkánk" azért a labdarúgás volt, rengeteget voltunk edzőtáborban, külföldi túrákon, az évi 12 hónapból kilencet távol töltöttünk a családtól. Bozsik "Cucu" ugyan országgyűlési képviselő is volt, de annak sem volt különösebb jelentősége. Évente egyszer-kétszer megjelent a Honvéd vagy a válogatott képviseletében, felolvasott valamit, de nem vártak el a csapattól olyan politikai megfelelést, amilyet ma gondolnak róla.
- Csábi Józsefnek, aki az Aranycsapatot csak hírből ismeri, mit jelent Puskás Ferenc?
Csábi: - Nagyon keveset tudtam a világbajnoki ezüstérmes csapatról, Puskás Öcsi bácsi pedig akkor jelent meg az életemben, amikor hazajött. Jól sikerült elkonspirálni a külföldi pályafutását. Viszont amikor megérkezett, és ez a kilencvenes évek eleje, én akkor voltam a csúcson. Akkor voltam válogatott, akkor voltam a Honvéddal többször bajnok, ő pedig szinte mindennap kint volt a pályán, csuklóján a kistáskáját lóbálva állt a pálya szélén. Amikor szövetségi kapitány lett négy mérkőzés erejéig, szinte csak minket, honvédosokat ismert névről. A klubjáért persze rajongott. Egyszer Reykjavíkban játszottunk egy tét nélküli válogatott meccset, szombaton viszont a Honvéd Diósgyőrben lépett pályára, ahol a bajnoki cím megszerzése volt a tét számunkra. Kifordult a bokám. Meccs előtt magához hívott Öcsi bácsi, és megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, befáslizva el tudok játszani... "Nem kell - mondta -, te Diósgyőrben légy egészséges. Majd focizik helyetted az a fradista." (Simon Tiborra értette.)
- Ugorjunk vissza az időben: amikor az Aranycsapat kifutott a Wembley gyepére, a játékosok érezték, hogy most történelmet csinálnak?
Grosics: - Nem gondoltunk rá. Azt tudtuk, hogy mennyire fontos az otthoniaknak az eredmény, de minden mérkőzésen fontos volt... Mi 1952-ben, az olimpiai győzelem után éreztünk arra rá, hogy milyen nagy érték is a magyar futball. Bármilyen furcsa, de tudtuk, hogy tizenötmillió ember szurkol értünk. Megfogtuk egymás kezét, és úgy énekeltük a Himnuszt. Kiénekeltük magunkból a visszafojtott hazafiságunkat. Ennek a csapatnak az a legnagyobb érdeme, hogy néhány keserves éven át a szereplésével összehozta a világban élő magyarokat.
Buzánszky: - Abban az időben a magyar sajtó csak Hegyeshalomig ért. Mi kint jártunk Nyugaton, és láttuk, hogy sem nálunk, sem a Szovjetunióban nem olyan az élet, mint mondják, de a "vasfüggönyön" túl sem olyan... Volt két-háromezer ember, akik végig elkísértek bennünket a világon. Mindig nyertünk, a mi meccseinken jó volt magyarnak lenni, és ez tartotta mellettünk a külhoniakat. Az angolok találták ki az "évszázad mérkőzése" titulust, méghozzá Helsinkiben, a svédek elleni 6-0-s összecsapás után vetették fel Sebes Gusztávnak, hogy 1953-ban szívesen látnának bennünket. Nem sokat tudtunk az ellenfélről, azt láttuk a bemelegítéskor, hogy ők is idegesek. Aztán Hidegkuti Nándi a 45. másodpercben még jobban felingerelte őket... Most úgy látom, hiába nyertük volna meg az 1954-es világbajnokságot, ha elveszítjük az angolok elleni meccset. A 6-3 nimbusza sokkal többet jelentett, mint a vb-trófea jelentett volna.
Grosics: - Az angol meccs előtt tíz nappal a svédek ellen léptünk pályára Budapesten. Nagyon gyenge játékkal, némi bírói segédlettel egyenlítettünk, Öcsi rúgta a 11-est az utolsó percekben. Azt a találkozót végignézte az angol szövetségi kapitány, és úgy nyilatkozott a látottakról: "Ezt a csapatot a Wembleyben gólokkal verjük, és mi leszünk a világ legjobbjai." Megérkeztünk Párizsból a londoni pályaudvarra, a vámtiszt botrányos kiejtéssel ejtve nevünket, szólított bennünket az asztala elé. Megnyertük az évszázad mérkőzését. Hazafelé ugyanaz a vámtiszt perfekt magyarsággal olvasta nagy tisztelettel valamennyiünk nacionáléját...
- Puskás Ferenc gyakori vendég volt a régi Sípos vendéglőben?
Fehér Miklós: - A mi kapcsolatunkat nem az ő megjelenésének gyakoriságával mértük. Én 1942 óta ismertem Öcsit. 1941 őszén Mészáros "Dodó", aki a KAC-ban focizott, szólt nekünk: "Vasárnap gyertek ki a meccsre, mert a KAC-kölyök játszik Erzsébeten, van ott egy kis strimfli gyerek, balszélsőt játszik, azt érdemes megnézni, szerintem nagyon nagy futballista lesz belőle." Megnéztük, 5-0-ra nyert a KAC az EMTK ellen, négy gólt Öcsi rúgott. 1987-ben a magyar gasztronómiai héten kint voltam Madridban. Szólt a szállodatulajdonos: "Uram, ön el tudná intézni, hogy Pancho és Don Emilio (Österreicher Emil) megjelenjen a rendezvényen?" Felhívtam a Svábot (Puskást), elmondtam a főnök kérését. Csak annyit kérdezett: "Fizetitek a számlánkat?" "Hát persze!" Ott voltak minden este, zsúfolásig telt ház volt valamennyi vacsoránkon. Olyan sikerünk lett, hogy meghívtak bennünket San Sebastianba. Onnan szóltam Öcsinek: "Gyere le te is!" Igent mondott, és a szálloda portásával közöltem, ki fog keresni. Mire a Sváb megérkezett, tele volt a szálloda hallja televíziósokkal, rádiósokkal... Kimentünk a Real Sociedad-Real Madrid kupameccsre. Öcsi vett három tribünjegyet, mennénk be, a jegyszedő elveszi a belépőket. Puskás káromkodik, hogy fogunk bemenni... Egyszer csak harsogja a hangosbemondó: "Attantion, attantion..."  Öcsi megjegyezte: "Na, ez nekem szól..." A 35 ezer ember, aki a lelátón volt, felállva üdvözölte Puskás Ferencet. Akkor már húsz éve nem futballozott... Én nem akarok a fényében fürdeni, de eljött, amikor csak eszébe jutott, Bözsikével. Születésnapom, névnapom nélküle el nem múlt...

Órákig tartott a sztorizás, amelynek a középpontjában mindig Puskás Öcsi volt. Buzánszky arra emlékezett, hogy 1998-ban kint voltak Bécsben, Hidegkuti, Puskás, Grosics és ő képviselték az Aranycsapatot. Egy hírverő meccsen végezték a kezdőrúgást. Puskásnak akkora volt a pocakja, hogy nem látta a labdát, de a kezdőkörben így is dekázott párat, és a félpályáról betalált a kapuba. Jenő bácsi azt mondja, majd elájult... Csábi Józsi az írországi meccset emlegette fel, amikor a közönség őrjöngve ünnepelte a magyarok szövetségi kapitányát, Puskást. Az "öregnek" a szemüvege alatt megjelentek a könnyek... A félidőben már 2-0-ra vezettek az írek, végül a magyarok győztek 4-2-re. Sokan kérdezték a meccs után, mit mondott Puskás a szünetben. Józsi most elárulta, hogy mindössze annyit közölt a srácokkal Öcsi bácsi: "Látjátok, lehet itt gólt rúgni. Rúgjatok már ti is!" És Hamar Pistáék megfogadták.
Egy moszkvai út során Puskás a tekintélyes "hasizomtól" nem tudta lehajtani a repülőgép parányi asztalkáját. Jött a stewardess, és kérdezte, mit akar ebédelni? "Köszönöm szépen, nem kérek" - mondta zavartan, és áhítozva nézte, hogy a játékosai miként esznek.
Puskás Ferenc, a legismertebb magyar, a "száguldó őrnagy", Pancho, Sváb vagy Öcsi bácsi lehet, hogy fizikai valóságában már nem lesz közöttünk, de emlékét mindaddig őrzik majd, míg labda pattog a Földön. Társai szerint biztos, hogy odafönn az angyalokat szórakoztatja a varázslattal, ami nem több, mint egy játék, mégis benne egy világ.