Itthon tudnak igazán megsebezni

- Ha egy pletykamagazinban írta volna, akkor senki nem csodálkozna. De öntől, úgy tűnik, zokon vették, hogy valóban kegyetlen őszinteséggel írt kötetet ismert emberek erényeiről, de gyengeségeiről is. Mi volt a célja?
- Önvallomás. Ugyanis a portrék nem az alanyokról szólnak, hanem rólam: hogyan tükröződnek bennem barátaim, szerelmeim, tanítóim, életemet befolyásoló politikusok. Csak olyanokról írtam, akik érdekes jellemek a szememben, legtöbbjüket meg is szerettem, de voltak, akiket igazságtalanul cserbenhagytam. Szóval a kötet "hőse" én vagyok.
- Mit vettek zokon a beszélgetőpartnerek?
- Valóban folytattunk beszélgetéseket jó néhányukkal, de én soha nem írtam ezeknek a tartalmáról. Az meg végképpen nem fordult elő, hogy pszichoterápiás beszélgetésekre hivatkoztam volna. Sőt, akadt olyan is, akivel soha nem váltottunk egyetlen szót sem. Én a véleményemet és a benyomásaimat írtam meg, szerintem figyelemre méltó, számomra fontos emberekről. Többen indiszkréciónak tartották, hogy leírok róluk olyasmit, amit a körülöttük szállongó híresztelésekből hallottam, s ha ezeket a karakter ismeretében valószínűnek tartottam, előfordult, hogy hivatkoztam rájuk. Itt bizony követtem el tapintatlanságokat. Nem minden megemlített jellemvonás tartozott a nyilvánosságra, s bár kárt soha nem okoztam ezzel senkinek sem, de kellemetlen perceket talán igen. Ebbe a tapintatlanságba nyilván belejátszott hiúságom és némi hajlamom a sznobságra. Mindezt ma már nagyon sajnálom.
- Írás közben egyszer sem remegett meg a toll a kezében, hogy "mégsem írom le L.-ről, hogy lelkész létére mennyire szereti a nőket, vagy hogy V. egy kártékony diktátor"?
- Nem. A nők szeretetét nem tartom bűnnek, hanem az életörömre való beállítottság egyik jelének. S ha valakinek tényleg diktatórikus ambíciói vannak? Nem érdemel sajnálatot. De egy kicsit mélyebbre menve: Szántó Piroska, a kiváló festő elmesélte nekem, hogy 1956-ban bement a Ferenciek terén lévő közértbe. Citromot kért az eladótól, aki csak rázta a fejét: nincs. Piroska már fordult volna ki az üzletből, mikor a fiatalember utána szólt: "Asszonyom, mégis van itt egy!", s a pult alól egy aszott kis citromot húzott elő. "Tudja - mondta neki a fiatal eladó -, én most, a forradalom után megfogadtam, hogy soha többé nem fogok hazudni." Szántó Piroska elhatározta, hogy ha betöltötte a hatvanat, követi a példáját. Azt mondta: Péter, pechje van, most múltam hatvan, ezért megmondom: a könyve undorító. Bizony nálam is eljött ez a pillanat. Hatvanéves koromban elhatároztam, hogy többé nem vagyok hajlandó hazudni. Sok bajom is lett belőle, lásd most a sértődéseket...
- Ezzel manapság, a hazai közéletben nincs egyedül. Ma sokan sokféleképpen próbálják meghatározni, mi számít hazugságnak és mikor, mi hogyan esik a latba kampány alatt vagy után? Hazudik-e a politikus, amikor szebb jövőt ígér stb.? S hol kezdődik a hazugság, a politikai számítás, s hol végződik az álmodozás, a jó szándék?
- Nem könnyű kérdés, de azért azt megemlíteném, hogy a tízparancsolatban nem szerepel, hogy "ne hazudj". Azt mondja: "Ne tegyél hamis tanúvallomást felebarátod ellen." Vagyis ne rombolj, ne okozz kárt a hazugságoddal. Egy történet kiszínezése például nem hazugság. De hazugság a valakinek rosszat okozó, félrevezetési szándékkal mondott valótlanság. Az elhallgatás megint más dolog. A gyógyító és a pap hivatásában van kötelező titoktartás. És igazat adok Balázs Bélának: egy szerelmi kapcsolatban sem kell minden ajtót kitárni. Már nem lesz világosabb tőle, hanem sötétedés következik. Mindenkinek joga van önmagával diszkrétnek lenni, például elhallgatni egy súlytalan kalandot, ha a vallomás csak bántást, szenvedést okozna a másik embernek.
- De ki dönti el, mit hallgassanak el előttem és mit osszanak meg velem? Ki az, aki osztályoz, mennyire vagyok érett, s mire?
- Csakis én. E téren is felelős vagyok magamért, a szavaimért, a közléseimért.
- Vagyis ön szerint hazudni nem ugyanaz, mint nem elmondani valamit.
- Így van. Néha mindkettő lehet súlytalan, de máskor mindkettő bűn. Adott esetben a hazugság és az őszinteség is képes rombolni. Mondok egy másik példát. Fiatal pszichológus voltam, s volt egy kliensem, egy középkorú nő. Már hetek óta ment a terápia, mikor egyszer kibökte, hogy fiatalon nyilas volt, és zsidókra is lőtt a Duna-parton, 1944-ben. Nem bírtam többé dolgozni vele. Át kellett adnom egy kollégámnak.
- Popper úr, minek tartja magát leginkább: tanárnak, tudósnak, írónak, polihisztornak?
- Pszichológus vagyok, aki összehasonlító vallásfilozófiát tanít és rengeteget ír. Fiatal pszichológusként a mai Pető Intézet névadója, Pető András mellett dolgoztam. "Művészneveken" publikáltam verset, prózát. Pető elkérte néhány kéziratomat. Miután beleolvasott az írásaimba, azt mondta: "Fiam, te jól írsz! De egy baj van. Nem írsz jobban, mint Baudelaire. Baudelaire után már csak jobban érdemes írni." Volt egy nagy, kék tengerészládám, s ennek hatására valamennyi kéziratomat belesüllyesztettem. Negyvennyolc éves koromban fogtam újra tollat.
- Pimaszság lenne megkérdeznem, hogy mára jobban ír-e, mint Baudelaire, de inkább azt árulja el, ennyi utazgatás után - India, Izrael, ahol éveket töltött, Nyugat-Európa - melyik kulturális környezet hat önre a legtermékenyítőbben?
- Magyarország verhetetlen. Engem itt tudnak igazán megsebezni. Sehol másutt nem sért, ha elutasítanak, mert ott tényleg idegennek érzem magam. Itthon azonban igen, mert idetartozom.
- Ki utasítja el? Leszámítva nyilván persze azt, amikor írásait bírálják.
- Itt nemcsak rólam van szó. Halálosan unom a primitív, ötlettelen támadásokat "nemzetidegen" voltom miatt, a színvonaltalan médiában, közéletben, de még az utcán is. Ezek gyerekkorom óta ismert aljasságok. Sajnos meg kell különböztetni a keresztényeket a megkeresztelt pogányoktól. Nálunk az utóbbiaknak van sajnos nagy hangjuk. Se alázat, se szeretet, ellenben rengeteg agresszivitás és fondorlat. Emiatt még nincs nálunk igazi demokrácia, nincsenek egyenlő esélyek.
- Szabad ennyire általánosítani?
- Nézze, Londonban, a Westminsterben nyugszik minden király és valamennyi miniszterelnök. A zseni, a hülye, a bölcs, a haszontalan és a történelmi jelentőségű is, aki naggyá tette Angliát. Mindegyiket vállalják, mert vállalják a történelmüket, s ezáltal az identitásuk töretlen. Egy olyan országban, ahol 30-40 évenként új életrajzokat írnak, utcaneveket változtatnak, halottakat temetnek át, mauzóleumokat rombolnak szét, ott nem alakul ki egy egészséges azonosulás a saját történelmünkkel. Ezt szenvedjük meg ma. Vállalni kellene a megtörténteket, a múltunkat. A folyamatos bújócskával ugyan történelmi hazugságok dőlnek meg, de újak keletkeznek. S a hazugság soha nem lehet alapja a szilárd nemzeti identitásnak.
- Milyen jeles napokat, ünnepeket tart?
- Csak magánünnepeket.  Persze boldogan veszek a feleségemnek, gyerekemnek, barátaimnak bármilyen ajándékot, de hadd ne kelljen ezt a naptárhoz igazítanom. Kártékonynak tartom például ezt a karácsonyi vásárlási őrületet, a tolakodás durvaságait a szeretet ünnepén, ami halálosan fáradttá, anyagilag túlterheltté tesz bennünket, s épp az ünnep lényege, fénye vész el.