Jelenés a hársfa koronáján

A nógrádi agyagos, marasztaló sár a búcsúsok talpára tapad, amint caplatnak a kegyhely felé. Néhány méter csupán, a modern zarándokok nem tesznek meg többet, mégis sorba rendeződnek, s előre engedik a keresztet.
- Lánykorunkban, jó ötven éve még gyalogszerrel érkeztünk. Éjfélkor-egykor indultunk otthonról. Nekivágtunk az ösvénynek, át a hegyen, s épp itt lyukadtunk ki délelőtt kilenc óra felé. Tizenkét évesen bírta még a lábunk. Alig pihentünk meg közben. Mire tizenöt-tizenhat évesek lettünk, bekerültünk a Mária-lányok közé, s mi cipeltük a Máriácskát egész idáig - réved a múltba Rádly Józsefné. Kezében csokrot szorongat.
- Mária-lovak, úgy hívtak minket - dereng fel a többiekben is a hajdani tréfa. Ugyanis kék hevedert vetettek át a mellükön, nehogy lecsússzon a vállukról a teher.
- Mióta járunk ide? Életünktől fogva. Mióta a lábunkra tudunk állni - somolyog egy másik nénike. Szavajárásából rögtön palócnak gondolom, hiszen, mikor kérdem, mivel érkezett, kivágja: kisbuszval. A sóshartyáni asszony először hatéves korában zarándokolt ide. Első búcsúsként csigahéjból fűzött koszorút akaszthatott a nyakába. Akkoriban persze lábbusszal, méghozzá mezítláb jött. A csizmát csak a kegyhely közelébe érve húzta fel. Egyszer akkora eső szakadt rájuk az erdőn, hogy nemcsak a fehér templomi "lobogós", de még ő maga is ronggyá ázott. Nem beszélve az asztalkendőbe kötött túrós lepényről meg mákos kalácsról, amit az útra csomagolt az édesanyja. Maga se tudja, miért pont ettől az emléktől derül fel most az arca.
- Nagyboldogasszonykor gyalog indultunk neki Adácsról, volt, hogy négyszázan is. Az ide hetven kilométer. Éjszaka két órakor tartották otthon a misét, majd a pap kikísért bennünket a falu széléig, s aztán neki az erdőnek... Este öt órára értünk ide. Hatkor kezdődött a szentmise, aztán következett a virrasztás. Hogy pihentük ki magunkat? Hogy, hogy nem: mire a fák között meghallottuk a szentkúti harangszót, lehullott rólunk a fáradtság.
Ezt már az öltöztetőnő meséli. Mármint Győri Józsefné, aki huszonhárom éve segédkezik a ferencesek rendházában. Ünnepekre átöltözteti a mátraverebély-szentkúti kis bazilika oltárát díszítő, hársfából faragott kegyszobrot. Mutatja a szekrényt: ezek itt a Mária ruhái, ez meg a Kisjézuséi - gonddal mosott-vasalt mindegyik. Pünkösdkor piros öltözetet ad rájuk, karácsonyra meg fehéret.
Gyakorta nyílik az ajtó, búcsúsok merészkednek be, kérdik, vehetnek-e egy kis vizet. Üdítősüvegeket töltenek, s viszik haza a szentkútit. Esküsznek rá: attól, hogy a vezetékből jön, még áldásos hatású. Legalább nem olyan klóros, mint az otthoni...
A legenda azt meséli, a szentkúti forrás Szent László király lovának patája nyomán fakadt fel 1091-ben, mikor az uralkodó paripája nekirugaszkodott, hogy átugorja a szakadékot. A patkó a sziklába nyomódott, s a patkószögek helyén szökött föl a vízsugár. Néhány év, talán évtized múlva egy verebélyi pásztor őrizte errefelé a csordát néma kisfiával együtt. A gyerek elbóklászott az erdőben, s egyszerre fényességre lett figyelmes: Máriát látta egy hársfa koronájában, karján a kisdeddel. A jelenés arra biztatta őt, igyék a forrásból. Belekortyolt, s máris az apja után kurjantott...
A Szűzanya másodszor 1701-ben, Nagyboldogasszony vigíliáján jelent meg itt, egy zarándoksereg előtt. Két remete pedig, akik 1720-ban zsolozsmát végeztek a kőkápolnában, mennyei énekszóra lett figyelmes. Nem lelték a hang forrását, így arra jutottak: "Bizonyára itt vagyon a mennyország kapuja!"
Az első gyógyulást számtalan követte. "1682-ben, mint pásztor ember, mindkét lábamon megsántultam, úgyhogy béna lábamra lépni nem tudtam, hanem két mankóval jártam. A csodákat hallottam és odavánszorogtam. Lábaimat mosogattam és ma, 1735-ben rendesen tudok járni. Áldassék a Boldogságos Szűz neve! Mankóimat Szentkútnál hagytam" - így beszélte el történetét Tót Tamás bárkányi lakos.
Özvegy Madoncsáni Pálnénak egyik fiatal szolgája, Ábrahám kezén Szent Antal tüze (azaz orbánc) volt. Orvosságokkal a bajt nem tudták elmulasztani. A jólelkű úrnő kocsira ültette szolgáját, s elküldte Szentkúthoz, oda, ahol korábban a két lánya bajára is gyógyírt talált. A szolga gyógyulása 1732-ben esett meg - áll egy másik jelentésben. Az egyházi iratok szerint Szent László forrásánál az utolsó csodás eset 1933. szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén történt. A 15 éves adácsi leányzó, Gulyás Anna elgennyedt lábfejét a vízzel öntözgette, s a sebből végre előbukkant a baj okozója, egy megfeketedett, rozsdás szög, amibe a szőlőben léphetett bele.
A Szentkúti vizet 1931-ben vegyelemzésnek vetették alá, s tisztának, baktériummentesnek találták. Gyógyvíznek azonban nem nevezhető, gyógyító hatását ezért a természetfeletti erőnek tulajdonították, tulajdonítják. Évente százötvenezren zarándokolnak ide. Idén augusztustól a katolikus püspöki konferencia döntése szerint Mátraverebély-Szentkút nemzeti kegyhelyünk. Együtt emlegetik Fatimával, Lourdes-dal.
Ma is előfordulnak itt kegyelmi gyógyulások - erősíti meg a ferences rendházfőnök, Fejes Antal. Ám a csodát nehéz megfogni, hiszen sosem "rendelésre" történik. S tán épp azért csoda, mert minduntalan kisiklik az ember kezéből...
A zarándokok óvatosan nyitják a templomajtót. A hívogató énekszó mind erősebb. Ez az ősi dal csak ilyenkor hangzik fel, adventben, mikor az ember a fényre vágyva kémlel fölfelé. Rorate coeli... - harmatozzatok egek.