Katonaszökevényből nemzeti hős

Elenyésző ugyan azok száma, akik így gondolkodnak, de kétségtelen: az 1956-tól igazából 1989-ig tartó mély hallgatás, azaz eleinte inkább üldözése a hatalom és a hatalmat hűségesen kiszolgáló sajtó által, sokakban ellenszenvet keltett Puskás Ferenc iránt. Az egyik sportújságíró kolléga mesélte, hogy látta a Csak ülök és mesélek című műsorban készült Puskás-interjút, amelyből az derült ki, hogy egy léha, már magyarul sem nagyon beszélő, a 6-3-at elfelejtő figura volna. Ahogy mondta, e film láttán, a benne állítottakat a kor szokásai szerint természetesen feltétel nélkül elfogadva kiábrándult az egykori idolból. Később rádöbbent, butaság lenne Puskást egyszerűen hazaáruló disszidensként elkönyvelni, hiszen az igazság bizony nem éppen ideát volt - de tény, hogy számos emberben megmaradtak az akkori, igencsak kompromittáló emlékek.
Hogy a magyar sajtónak miért volt kötelező ilyen kegyetlenül elbánnia az egykori félistennel, az teljesen világos: éppen a legnépszerűbb magyar, a rendszer ünnepelt hőse (aki természetesen sok-sok kiváltságban részesült) tagadta meg az eszmét, és ezt a vezetők soha nem bocsátották meg neki. Főleg úgy, ahogy addig valóban agyonsztárolták: mint Sándor Csikar mesélte, miközben ő az 1954-es világbajnokság előtti prémiumosztás során néhány ezer forintot kapott, Puskás kétszázezret vihetett haza. De nem volt ezzel semmi gond, mindenki elfogadta, hogy Puskás a sztár.
Igazából már tinédzserként az volt. A kispesti vagány tizenhat esztendősen mutatkozott be az élvonalban, és két évvel később meghívást kapott a válogatottba. A nevezetes dátum 1945. augusztus 20., Ausztria ellen 2-0-ra győzött a magyar csapat, és az egyik gólt természetesen Puskás Ferenc lőtte. Érdekes mérkőzés volt, annyi szent: aznap ugyanis a válogatott nem is akart játszani, de bejelentkeztek a szintúgy "felszabadult" és barátinak számító jugoszlávok egy meccsre. A magyar szövetség örömmel vette a kihívást, hogy két nappal az osztrákok elleni örökrangadó után újabb mérkőzést játszhat a válogatott, ám a jugók villámgyorsan rádöbbentek, hogy egy hét alatt képtelenek tizenegy futballistát verbuválni, így postafordultával le is mondták a találkozót. A magyar vezetők azonban már beleélték magukat abba, hogy meccs lesz, és így a mindig kéznél lévő osztrákokat kérték fel azonmód egy visszavágóra.
Tekintve, hogy öt újonc is bemutatkozott a csapatban, a Nemzeti Sport nem fókuszált különösebben Puskásra. Mi több, a két nap alatt összesen háromszor említette meg a nevét: először, hogy játszik, utána, hogy játszott, végül pedig, hogy konkrétan miként játszott. Nos, a tudósítás szerint jól, nem okozott csalódást. Ennyi, egy szóval sem több: vélhetően az akkori szerkesztők úgy gondolták, majd ha nem csak egy, hanem három-négy gólt rúg, nagyobb figyelmet kaphat...
Puskás el is kezdte rugdosni a gólokat hármasával, négyesével, és a nagyközönség felfigyelt rá. Az 1953. november 25-én játszott angol-magyar előtt már minden róla szólt. Igaz, szigorúan csak a szakmát nézve, hiszen bulvárlapok híján a sztárság egészen mást jelentett, mint ma. A londoni 6-3-as siker után Puskásról beszélt az egész világ, a Daily Mirror pedig terjedelmes interjút közölt vele.
"Amikor még kisgyermek voltam, szívesen rugdaltam az utcán a köveket, de mindig arra törekedtem, hogy egy fát vagy egy másik követ találjak el vele. Ez rosszat tett a cipőmnek, de jót a fejlődésemnek. Ha ma meglátok egy követ az utcán, még most is nekicélzom valaminek. Azelőtt rongylabdával játszottunk és mezítláb, hogy ne tegyük tönkre a cipőnket, de mindig az volt a célunk, hogy azt tudjuk tenni a rongylabdával, amit akarunk" - válaszolt Puskás a kérdésre, hogy mégis mitől lett ilyen káprázatos játékos.
A 6-3-as meccs egyik kedves sztorija is hozzá fűződik: a meccs előtti taktikai értekezleten Sebes Gusztáv szövetségi kapitány megjegyezte Bozsik Józsefnek, hogy nyugodtan rúghatná ő a kapu közeli szabadrúgásokat. "Mit csináljak? Amikorra odaérek, Öcsi mindig elkapkodja előlem" - dohogott Bozsik, mire Puskás kontrázott: "Talán várjak rád? Mire odaérsz, már lefújják a meccset..."
A derűre sajnos hamar jött a ború. Az 1954-es világbajnokság döntőjében 3-2-re kikapott az Aranycsapat az előmeccsek során még alaposan, 8-3-ra elpáholt nyugatnémet válogatottól. Ezzel egy legenda, a magyar válogatott legyőzhetetlenségének legendája szertefoszlott, ami persze meglátszott azon is, ahogyan az ország a továbbiakban kezelte ezeket a futballistákat. Az természetes, hogy az újságok szakmailag alaposan szétszedték az Aranycsapatot, és bizony jócskán jutott ezekből a kritikákból a döntőben még félig sérülten is mindenáron játszani akaró Puskásnak is. A Népsport 1955 elején például hosszú beszélgetést közölt vele, amelyben az egész ország előtt meg kellett ígérnie, hogy ezentúl sokkal komolyabban veszi a labdarúgást, mi több, pocakjából is lead egy picit.
Soha nem tudjuk meg, hogy Puskással, Kocsissal, Cziborral mire ment volna a magyar válogatott az 1958-as világbajnokságon, lett volna-e esély egy új Aranycsapat feltűnésére. A politika közbeszólt: az 1956-os forradalom alatt indult a Honvéd az Athletic Bilbao elleni BEK-meccs visszavágójára, majd a már lekötött, de a régi-új vezetés által később letiltott dél-amerikai túra volt műsoron. Ekkor határozták el többen, hogy a szabadságharc vérbe fojtása miatt nem térnek haza.
Az irányított magyar sajtó eleinte higgadtan kezelte a helyzetet, sőt egyszer-egyszer szinte könyörgött Puskásnak, hogy gondolja meg, jöjjön vissza. Amikor azonban november végén Öcsi felesége is Ausztriába menekült, megváltozott a helyzet, és felsőbb utasításra megkezdődött Puskás levegőnek nézése. A következő huszonöt évben majdhogynem bűnnek számított leírni a nevét egy-egy cikkben.
Holott az MLSZ kezdeményezte eltiltását letöltő, nagyra nőtt pocakjától megszabaduló, ekképpen a Real Madridhoz szerződhető Puskásról mindig lett volna mit írni. A fénykorát élő spanyol együttessel végigverte egész Európát és a fél világot, és mindez nem jutott el a hazai futballszurkolókhoz. Bár akkoriban elképesztő módon magyarcentrikusak voltak a sportlapok, és külföldi meccsekről, játékosokról csupán akkor írtak, ha a baráti tömbhöz tartoztak, mégis furcsa volt, hogy az 1960-as BEK-döntőt nem vezette fel és összesen nyolc sorban tudta le a Népsport. Íme: "Real Madrid-Eintracht Frankfurt 7-3. Szerdán este Glasgow-ban 140 000 néző előtt került sor a labdarúgó klubcsapatok Európa Kupájának döntőjére. A találkozót a skót Morvat vezette. A mérkőzés nagy részben fölényben lévő spanyol csapat könnyen győzte le NSZK-beli ellenfelét, amely csak időnként tudott egyenrangú lenni. A hét gól ellenére a német kapus volt csapata egyik legjobb játékosa. E győzelmével a Real Madrid ötödször is megnyerte a bajnokcsapatok Európa Kupáját. Góllövő: Puskás (4 - egyet 11-esből), Di Stefano (3), ill. Kress, Stein, Lindner."
A legnagyobb magyar futballista legjobb meccséről tehát annyi jelent meg nyomtatásban, hogy "Góllövő: Puskás (4 - egyet 11-esből)". Még a bíróról is többet írt az újság... Két évvel később a Benfica ellen elbukta a BEK-döntőt a Real (3-5), de mindhárom madridi gólt Puskás lőtte. Mindez természetesen nem volt elegendő arra, hogy az összeállításon és a gólok leírásán túl megemlítsék a nevét, mégis mekkora előrelépés volt ez a glasgow-i fináléhoz képest... Persze, kétségtelen, ahogy puhult a diktatúra, úgy lettek egyre merészebbek az újságírók, 1968-ban például egyetlen mondattal már arra is lehetett utalni, hogy Puskás búcsúmeccset játszott a Realban.
A magyar klasszis a hetvenes években már egyre többet gondolkodott a hazatérésen, de a hatalom nagyon félt attól, hogy a személye iránti szimpátia netán tüntetésbe csap át. Az elkerülhetetlent azonban nem lehetett sokáig kivédeni, hosszas egyeztetések után az 1981-es magyar-angol vb-selejtező előmeccsén a Népstadionban pályára léphetett Puskás is. Ekkor dokumentumfilmet forgattak róla, nyolcvanezer ember tapsolt neki, ám az újságokból valahogy ismét kimaradt a nagy hír. A Képes Sportnál szó szerint: bár átböngésztük az akkori lapszámokat, egyetlen sor sem szólt arról, hogy Puskás Magyarországra jött volna. A Népsport merészebb volt, bár előzőleg a napilap is figyelmen kívül hagyta azt az apróságot, hogy negyed század után a legjobb magyar futballista hazatér, a meccs tudósításának napján teljes kétezer karaktert szentelt az előmérkőzésnek, amely a Budapest-Vidék öregfiúk csata volt. A 3-3-ra végződő meccsen természetesen mindhárom fővárosi gólt Puskás szerezte, és az egyik kapcsán a cikkíró megjegyezte: "Puskás parádés bombagóllal igazolta, hogy nem felejtett el semmit a lövés tudományából, s azt is nagy örömmel nyugtázta a Népstadion közönsége, hogy ha annak idején együtt játszhatott volna Alberttal, talán jobb lett volna az Aranycsapatunk."
Ugye, milyen kettősség egy mondaton belül? Elismerés, hogy egy-két mozdulattal ismét meghódított nyolcvanezer nézőt, és a szokásos kritika, mert disszidálni merészelt.
A még mindig inkább rosszalló hangvétel természetesen a rendszer bukásával elpárolgott, 1989. október 23-án Puskás Ferenc hazaárulóból egy csapásra nemzeti hős lett. Hamarosan végleg hazaköltözött, négy meccsen irányította a magyar válogatottat (legendás sztori, hogy állítólag azért válogatta be a 4-2-re megnyert írországi meccsen szenzációsan játszó Hamar Istvánt, mert neki véletlenül tudta a telefonszámát...), majd betegsége miatt egyre inkább kórházi ápolásra szorult. Bár a lapok ekkor már szívesen foglalkoztak volna vele, a család kérésére kevés információ jutott ki a Kútvölgyiből. Halála és temetése mégis társadalmi esemény lett, és alig akad közéleti lap, amely nem Puskással indulna a címlapján.
Ötven évvel a disszidálás után korunk legnagyobb magyarja ismét a legnagyobb magyar lett.