Régi idők bálványai

Hogy miből maradtak ki a mai fiatalok? Sok mindenből: talán a mozi tette, de az 1920-as évek első fele a sztárteremtés időszaka volt szerte a világban. Johnny Weismüller, Paavo Nurmi, Arne Borg, Jack Dempsey neve világszerte ismert lett, miközben nálunk - a vívók előtt - a focisták lettek a bálványok: Zsák Károly, Orth György, Schlosser Imre számított többek között a kor hősének. Aztán jött 1938, amikor válogatottunk Franciaországban a világbajnokságon ezüstérmet szerzett az olaszok mögött. Ennek közel sincs akkora történelme, mint a berni, 1954-es ezüstnek, pedig Sas, Titkos, Sárosi és a többiek nevét szárnyra kapta a világhír, a döntőnek a colombes-i stadionban 55 ezer szemtanúja volt. Máig elhallgattuk ezt a pompás helytállást. Talán mert mielőtt megemészthettük volna a sikert, jött a háború...
A háború, melyet a magyar sport a versenyzők génjeiben vészelt át. Az első válogatott meccset 1946. október 6-án az osztrákok ellen vívtuk: Üllői út, harmincezer néző. (A lelátó a következő évben szakadt le.) Az eredmény 2-0 a javunkra, és a "legjobb szélső" címet Puskás Öcsi érdemli ki. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettesként, két miniszter társaságában belátogat az öltözőbe, s tudni lehet, hogy a sport lesz az "első számú nagykövetünk" a világban.
Az 1948-as londoni olimpián már tíz aranyérmet szereztünk, és harmadikok lettünk a nemzetek pontversenyében.  Volt grund, volt rongylabda, volt idő az iskola mellett, és volt egyfajta bizonyítási kényszer. Ma a bölcs öregek azt mondják, az is hajtotta őket, hogy meggyőzzék a világot: a csonka Magyarországot nem szabad lebecsülni. Lehet; mindenesetre a sport és azon belül is a futball egzisztenciát biztosított, külföldi utazás lehetőségét ígérte. Nagy vonzóerőnek számított egy nyugdíjas állás. Horvát Ferenc, a szolnoki válogatott kapus számtalan fővárosi csábításnak ellenállt, csak hogy megtarthassa a munkahelyét a Járműjavítóban. Nem mozdult Dorogról Buzánszky Jenő sem. Összeállt hát az Aranycsapat, ám mielőtt kiteljesedett volna a nagyszerű együttes sikere, 1956 következett - majd az újrakezdés. Svédországban 1958-ban a világbajnokságon nem maradt utánunk maradandó emlék, 1962-ben Chilében a nyolc között a csehszlovákok állítottak meg bennünket, pedig volt Albertünk, Tichynk, Mészölyünk és a kapuban Grosics Gyula. Négy év múlva Angliában megvertük a brazilokat, Albert Aranylabdát kapott - de ennyi... Aztán egyre lejjebb és lejjebb. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot már nem sikerült törésmentesen átvészelni.
Ma azt kérdi a gyerek: "Apu, mit szerettek ti a futballban?" Az egyik csodát, aki életével válaszolhatna erre, holnap temetik...