Csalatkozástól tartó csatlakozók

A határ menti Csanáloson azonban - nemhiába lakják jobbára józan sváb magyarok - nem volt semmi nagy csinnadratta, és ennek megfelelően a bizakodó várakozással jellemzett hangulat is meglehetősen visszafogott. Várjuk ki a végét - nagyjából így lehetne összefoglalni a csanálosiak véleményét, akikre egyáltalán nem hatott az újdonság erejével az Európai Unió. A testvérfalu, a magyarországi Vállaj ugyanis itt van két kilométerre, így aztán, aki kíváncsi volt az uniós életre, annak csak át kellett ballagnia a határon, hogy saját szemével tapasztalja meg azt. Aki pedig tényleg bele akart kóstolni, az fogta magát, és elment németföldi munkára. Sokak hiedelmével ellentétben ugyanis a romániai vendégmunkások nem várták meg a hivatalos csatlakozás napját, jóval korában felkerekedtek. És nagy többségük meg sem állt Magyarországon, Spanyol- meg Olaszország volt a céljuk. A sváboknak s a megmaradt szászoknak pedig természetesen Németország.
Csanálosról is jó pár szakember keresi ott a kenyeret, de a többség számára, ha közvetlen tapasztalatokat akart szerezni, akkor mégiscsak maradt Vállaj meg a Mátészalka környéki falvak. A csanálosi porták s rajtuk a tágas, tornácoszlopos házak, a hatalmas, széles csűrök mind a szorgalomról, a jól termő határról tanúskodnak. A szorgalom s a föld nem hibádzik ma sem, az itt lakók többségének tekintetében azonban, épp a magyarországi példák nyomán, a mérsékelt bizakodás mellett a szorongás is felfedezhető.
- A csanálosi nép java még ma is a földből él - szögezi le a helyi ivóban egy idősebb férfi, Gáti László. - De hogy mi lesz velünk, nem tudjuk. Pontosabban sejtjük. Tudják maguk, hogy Vállajon például hány szarvasmarha van? Egy. Egy darab, uraim! Nálunk még van egy szép csorda legalább százötven tehénnel, de bizony félő, hogy úgy járunk, mint a maguk gazdái.
A korcsmában heten-nyolcan iszogatnak és diskurálnak. Többnyire idős, hetven körüli férfiak, de van köztük fiatalabb is, például Csaholczi Csaba, aki arra vár, hogy elavuljon a Magyarországon kapott "piros" lapja: későn vette észre, hogy lejárt a vízuma, s - ahogy ő fogalmaz - "kiállították", vagyis kitiltották harminc napra.
Rendes házigazdaként bennünket is meghívnak egy körre, s mi, eléggé illetlen módon, titokban azt számolgatjuk, mibe kerül itt a sör, a bor, a pálinka, a cigaretta. Szomorú következtetésre jutunk: a cigaretta ugyan harminc-negyven százalékkal olcsóbb, de az ital ára nem sokban különbözik. Pontosabban a pálinka is olcsóbb, ám ahogy hírlik, már nem sokáig. A helyi szeszfőzdén pecsét, s ha nem is tudják még, hogyan alakul majd a szeszadó, de a jelenlegi literenkénti másfél lejnél egész biztosan több lesz. Tehát a pálinka is drágul.
- És tegye hozzá, hogy mennyi nálunk és mennyi Magyarországon a nyugdíj - figyelmeztet bennünket Láng Márton. A hetven év körüli férfi ipari munkás volt, Nagykárolyban asztaloskodott, ötszáz új lej a nyugdíja. Azaz durván harmincötezer forint.
De a téesznyugdíjak messze ez alatt vannak. Gáti László százötven lejt kap (11 250 forintot)!
- Pedig harmincöt évem van a kollektívában - emeli fel az ujját az öregúr, aztán lemondóan legyint. - Itt már csak a fiatalabbak reménykedhetnek - és Csaholczi Csabára néz.
A fiatalember nincs is elkeseredve, azt mondja, ha folytatódik az utóbbi két-három év lendülete, Románia hamarosan utolérheti Magyarországot. És nemcsak a beruházásokkal, hanem a bérekkel is. Ő például lakatosként, legálisan, százhúszezer forintot keresett havonta Pesten. Romániában viszont - ahol az átlagkereset alig haladja meg a huszonhatezer forintot - a felét kapná. És azért is el kellene menni az aradi, nagyváradi gyárakba.
- Már Nagykárolyban is hiány van a jól képzett vasmunkásokból - fogad bennünket az irodájában Svegler Albert polgármester.
A mérnök-tanár végzettségű "primár" az ipar miatt nem is aggódik különösebben, hiszen e kis, határ menti sváb sarkot több külföldi beruházó is megkereste már; az agráriumot viszont nagyon félti. Különösen az állattenyésztés helyzete miatt fő a csanálosiak meg a környékbeli falvakban élők feje.
- A tejtermelőket már most szorongatják - kapcsolódik a beszélgetésbe az alpolgármester, a szintén mérnök Rokk Ferenc. - Félő, itt is ugyanaz fog történni, mint Magyarországon. Olyan szigorú állat-egészségügyi feltételeket szabnak, melyeknek a kistermelő képtelen megfelelni. De látunk egy kis reményt is: hátha el tudjuk majd adni a tejet a határ túloldalán, Vállajon és Mérken, ahová eddig is hordtak tejet.
A magyarországi kapcsolatoktól egyébként is sokat remélnek.
- A következőkben mi is komoly uniós pénzekre számíthatunk - mondja a polgármester. - Talán közösen a vállajiakkal, mérkiekkel. Ha reményeink valóra válnak, lesz pénzünk, nekik meg már vannak tapasztalataik az uniós pénzek lehívásában. Úgy gondoljuk, közösen pályázunk majd. Elsőként is a szennyvízhálózatot szeretnénk kiépíteni, aztán az utakat. Közben pedig keressük a munkahelyeket teremtő beruházókat. Mert az nem megoldás, hogy az életerős emberek mind elmennek Nyugatra. Ehhez az unióba be se kellett volna lépnünk. Se nekünk, se maguknak.