Itt a stikli, hol a stikli

Parlamenti költségtérítést mindenki szeret felvenni. Az emlegetett csúcstartó dél-alföldi képviselő például lehetne a lista valamely hátrábbi, kevésbé feltűnő helyén is, de talán rosszul számolt: négy év alatt felvett 18 millió 214 ezer 481 forintos költségtérítése nem egészen 125 ezer forinttal meghaladja a 15. helyezett szocialista honatyáét (köztük vannak még tizenhárman). Egészséges, a parlamenti erőviszonyokat többé-kevésbé követő arányban vannak ott az elszámolásban a pártok - bocsánat, a magyar szavazópolgárok - delegáltjai, és most csodálkoznak rajta, miért is bántják őket emiatt. "Egy képviselőnek sokat kell utaznia, és biztos, hogy kosztümből is többet vásárolok" - nyilatkozza kissé sértve a bulvárlapnak a kormánypárti honanya, és eszébe sem jut, mit gondol minderről az úgynevezett egyszerű választópolgár. Például azt, hogy megszorítások idején a képviselői munkának talán nem éppen legfontosabb mozzanata a megfelelő házi kosztümválaszték.
De innen hajózzunk messzebbre! A kosztümügy piti történet: ha ennyit nem bír el egy demokrácia, ott tényleg alapjaiban remegnek a gazdaság alapjai. De az már mégiscsak pofátlanság, hogy valaki egyrészt saját külön elszámolású, az általa vezetett város költségvetéséből finanszírozott autójára egyszerre számol útiköltség-térítést a helyi hivatalban és az országgyűlési irodában is. Ez csalás, de igazából megfoghatatlan. Ugyanis - mint kiderült - az elszámolás ebben a rendszerben gyakorlatilag "úri becsület és tisztesség" dolga, a türelmes papír pedig mindent elbír. Az egész nem érdemelne egy fél mondatot sem, ha az illető vagy bármelyik hasonszőrű kollégája az ügyeskedő sarki közértes lenne, de nem az. Az ország első számú munkahelyén ugyanis immár hosszú évek óta emelkedett vita folyik arról, hogyan lehetne a sokat emlegetett szürke- és feketegazdaságot kifehéríteni, járulékbeszedési szigorításokkal szorosabbra fonni a szociális hálót és a korrekt elszámolásra való áttéréssel kivezetni az országot a morális válságból. Na, ebben a közegben számolnak el fiktív autóutakat és kiskosztümöket a szónoki emelvényen pózolók.
Ha jól meggondoljuk, nem is meglepő ez az egész, inkább csak a szembesülés durva egyszerűsége az, ami megrázhat bennünket. Ráadásul a kiskosztümös vagy a kocsiátalányos történet - némi személyes tapasztalat okán nyugodtan ideírhatom - csupán a jéghegy igencsak kicsike csúcsa. A parlamenti folyosón "megbízható forrásból származó, de nem bizonyítható" hírek terjednek arról, hogyan egyezkedtek bizonyos kórházügyi, régiófejlesztési és más ügyekben az egymást a nyílt színen véres komolysággal ostorozó ellenfelek, hogy aztán együtt tárgyaljanak befolyásos üzletemberekkel arról, mi is kerüljön egyes rendeletek szövegébe. Oda, ahol esetleg egy vessző áthelyezése is súlyos milliókat hozhat annak, aki az élet ütőerén - és közben persze az ország zsebén - tartja az ujját. A bulvárlapokat és reggeli hírműsorokat körbeutazó költségtérítési balhé talán pontosan azoknak árt leginkább, akik, bár kicsiben húztak néhány meredek lapot az elszámolásaikban, de igazából ők a kishalak. A nagyoknak nincs szükségük kilométer-elszámolásra ahhoz, hogy az üzletmenet folyamatos lehessen.
De ezek is, azok is lényegében olyan tilosban utaznak, amelynek felszámolása legszemélyesebb politikusi feladatuk lenne. Kis stikli vagy nagy stikli, ezen a szinten igazából egyre megy. Stikli az, nem más.