Mindenkinek megvan a maga bombája

Feladatom a pusztítás. Erre találtak ki. Akkor a legelégedettebbek velem, ha ölök, és ha lehet, többeket is.
Hogy honnan származom, azt pontosan nem tudom, az bizonyos csak, hogy az átmenetileg megnagyobbodott ország valamelyik hadiipari cégénél készültem, s a fajtám a 81 milliméteres magyar aknavetőgránát. Akkoriban, hatvanöt-hetven éve még felnéztek ránk, s főleg sok reményt fűztek hozzánk.
A dolog azonban nem úgy alakult, ahogy remélték. Derék magyar katonák szállítottak ide, a Fejér megyei Belsőbáránd közelébe. Azt hitték, itt majd megállítják az oroszokat, vonalat is neveztek el valamiféle Margitról. Ki lehetett ő, azt nem tudom, talán egy királylány, csak az biztos, hogy ugyan az oroszok megtorpantak itt néhány hétre-hónapra, de aztán átgázolt rajtam a front.
Amúgy nem nagyon csodálkozom ideiglenes kudarcukon, mert velem is mi történt? Kilőttek egy aknavetőből, repültem egy jó kilométert, aztán - aztán nem robbantam fel. Kimondani is szégyellem - de gyártási hibás lehetek. Selejt, ha úgy tetszik. Már annak születtem. Így akartak volna ezek háborút nyerni? Tetszettek volna rendes munkát végezni!

Nem egyedül születtem persze hibásan, a háború után a környék tele volt a hozzám hasonlóan fel nem robbant bombával. Az egyik társamat például egy férfi babrálta a faluból - mind a tíz ujját levitte. Egy másikra vaskerekű szekér ment, egy egész család szállt az égbe. A legalaposabb munkát azonban egy akna végezte. A közeli Bolondvár nevezetű tanyáról - akkor még megvolt - tartottak hazafelé iskolások, egyikük talált egy aknát, aztán elkezdték dobálni, mint valami frizbit, ahogy azt mostanában mondanák. Az akna robbant, s - mondhatom - alapos munkát végzett. Szaladtak is a zajra a faluból meg a tanyáról, aztán volt nagy jajongás. Ilyen idők jártak akkoriban.
Én meg szépen elszunnyadtam a szántóban, ahová befúródtam, nem is mozdultam egészen addig, amíg múltkorjában, az őszi szántás idején ki nem fordított egy eke. A gazda észrevett, látta egyből, hogy ki vagyok, mi vagyok, szépen megforgatott a kezében, aztán kitett a szántás szélére. Nem szólt senkinek, gondolta, abból nincs gond. Az ilyenek tartják még bennünk a reményt. Talán még betölthetjük a rendeltetésünket, s gyilkolhatunk. Ha arra járna egy gyerek, kicsit megkalapálgatna, netán hazavinne, esetleg be az iskolába...
A múltkor is - ez 1999-et jelent - mi történt? Tucatnyi 76 milliméteres gránátot találtak valahol Komárom-Esztergom megyében. Szóltak is a tűzszerészeknek, de az egyik falubeli fiúcskának sikerült elcsennie egyet közülük. Vitte be a faluból Tatára, az iskolába, gondolta, tekintélye osztatlan lesz a fiúk között, ha stikában megmutatja nekik. Ezzel nem is volt semmi gond, csak az egyik tűzszerész észrevette, hogy a bejelentettnél eggyel kevesebb a lőszer. Hogy, hogy nem, a gyanú a fiúra terelődött. Ürítették is ki menten az iskolát - csakhogy a gyerek már elindult hazafelé. Nosza, vizsgálták át a tatai állomást, de hiába, a gyerek azóta már útban volt, a vonaton ült. Azt meg megállították a nyílt pályán, szállították le az utasokat, keresték a gránátot. Meg is lett a matekkönyv és az uzsonna között. Amit az a szegény gyerek kapott. Élménye életre szóló, kétségtelen... Szóval nem a társamon múlott...
Engem azonban nem egy határban kerekező gyerek lelt meg, hiába is reménykedtem, hanem Bújtás Ferenc mezőőr Belsőbárándról. Alkonyodott már, az őzeket figyelte. A fa mögé húzódott, hogy az állatok ne vegyék észre, le is guggolt, egészen közel hozzám az alfelével, aztán még közelebb, végül rám ült. Nem tetszett neki, hogy olyan kemény vagyok - nem tudom, mit várt -, mert felállt, megfordult, nézte, mi a ménkű lennék. Na, le is tett menten, szállt fel a kerékpárjára, s telefonált a tűzszerészeknek.
Azok a mi esküdt ellenségeink.
Évente úgy kétezer-ötszáz esetben riasztják őket. A hozzá nem értő azt hiszi, hogy amint távolodik a háború ideje, annál kevesebbet lelnek fel belőlünk. Ez azonban tévedés! Már vagy harminc éve vezetik a riasztások számát, s az nem csökken, sőt tavaly még nőtt is. Nem csoda, hiszen az építkezések alkalmával mindig előkerülünk. A parancsnokuk, Hajdú Gábor ezredes szerint még ötven-hatvan évig biztos munkájuk lesz.
S hogy általában merre találnak meg bennünket? Van egy térképük Pesten az Irinyi János laktanyában, ahonnan reggelenként indulni szoktak az elpusztításunkra, ezen jelölik be, hol van feladatuk. Azt mondják, arról történelemórát lehetne tartani. Az ország a második világháborúban hat hónapig volt hadműveleti színtér, s ahol hosszabb ideig állt a front, ott mi is szép számmal vagyunk képviseltetve. Elsősorban a fővárosban meg a környékén, aztán Fejér megyében, Veszprémben, Komárom-Esztergomban, de néhányan bárhol az országban lapulhatunk.
Hozzám a bejelentés után néhány nappal érkeztek. Aki megtalálja valamelyikünket, annak az előírás szerint el kell keríteni s egy zászlóval megjelölni, hogy hol vagyok. Ebben szoktak reménykedni. Így van igazán esélyem arra, hogy egy gyerek vagy egy gyűjtő megtaláljon. S akkor még nem kilátástalan a dolgom...
Ennek a mezőőrnek azonban volt annyi józan paraszti esze, hogy nem jelölt meg, így aztán én is hiába álmodoztam.
Legalább féltucatnyian szálltak ki hozzám a kocsiból. Zsolnay Gábor főtörzsőrmester, a csapat parancsnoka magára öltött valami mellényfélét, meg sisakot is tett a fejére, úgy ballagott oda hozzám - legalább megadta a módját -, vizsgálgatott jobbról-balról, megkocogtatott, bár az az érzésem, hogy azonnal felismert, s a felhajtás csak a másik két alak miatt történik. Az egyik fényképez, a másik meg mindenféléket kérdez, jegyezget, s újságírónak mondja magát. Most például azt kérdezi:
- Ha robbanna, védene valamit?
- Ha ez most felrobbanna, semmiféle ruha nem védene meg - hangzik a nem hivatalos válasz.
- Akkor miért kell felvennetek?
Ilyen kérdésre hivatalos válasz hivatásos katonától egyáltalán nem várható. Az újságíró ezért csak nem hivatalosan írja, hogy elsősorban a rokonok meg a közvélemény megnyugtatására tartják a legfeljebb távolabbról támadó repeszek ellen védő felszerelést. Azt meg nem is lehet tudni, hogy csak gondolja, vagy mondták neki: sok-sok milliós üzlet rejlik a tűzszerészek  védőruházatában. Azt persze elhiszi, hogy a hamarosan Afganisztánba utazó tűzszerészeket a legkorszerűbb ruhába öltöztetik. Csak hát az aknák is a legkorszerűbbek... Ezek után már meg sem kérdezi a derék firkász, hogy akkor is felveszik-e a tűzszerészek, amikor nem örökítik meg a tevékenységüket fényképen.
Hazafelé menet mindenesetre - de az még később lesz, előbb még egy szovjet típusú társamnak is az elpusztítására törnek a szentkirályszabadjai erdőben - megállnak mécsest gyújtani a zámolyi határban. Októberben négy tűzszerész robbant fel itt, három azonnal szörnyet halt, a negyedik most lábadozik. Hogy mi történt, azt ő sem tudja megmondani, a robbanás után sokkos állapotba került.
- Azt szoktuk mondani, mindenkinek megvan a maga bombája - jelenti ki végül a tűzszerész. - Legfeljebb nem találja meg.
Vajon én leszek-e valakié?
Hát nem lettem. A tűzszerész még pózolt velem egy kicsit a fotósnak, aztán gyutacs zsinórját tekerte egy hosszú drótra, két társa pedig egy ügyes kis szerkezettel jó méteres lyukat fúrt a talajba. A gyutacsot rám kötötték, aztán leengedtek az üregbe, majd betemettek. A gyújtózsinórt vagy száz méterre tekerték le, az egyik tűzszerész áramot fejlesztett, megnyomott egy gombot, én pedig - felrobbantam.
Az újságíró persze - kíváncsi fajta - visszajött a tett színhelyére. Talált is egy darabot belőlem, amit kivetett magából a föld - még meleg voltam -, felemelt, nézegetett, aztán zsebre vágott. Azt mondta, megmutat a gyerekeinek. Azok ugyanis már el sem tudják képzelni, miféle pusztítást végeztek a magunkfajták. Meg igazából azt sem tudják, milyen lehetett a háború. Azt mondja, szerencsére.