Ők a szerencse fiai

Hogy a szegényebbek hisztérikusan reagálnak a fekete ruhások megjelenésére, tulajdonképpen érthető. Ez a kis öregasszony például, akinek az asztalát Rákosi Mátyás képe díszíti, saját bevallása szerint csak egy kéményt használ, bár kettőre van kötve fűtőberendezés. Ezer forintot kell kifizetnie kéményenként, ráadásul az eljárásnak nincs sok látszata, hiszen az esetek többségében a kéményseprő nem csinál semmi látványosat. Kinyitja a kémény ajtaját, kis tükörrel belevizslat, esetleg kikotorja a hamut, vagy megméri, hogy jön-e vissza szén-monoxid a kéményből. Rendszerint nem jön. Utána nehéz megmagyarázni a kisnyugdíjasnak, hogy nem azért kell kiadni kétezer forintot - mivel egy átlagos lakásban két kémény van -, ami történt, hanem azért, ami nem fog megtörténni.
Négyen laknak egyetlen szobában, fatüzelésű sparhelt adja a meleget. A kályha kivezető csöve csak úgy dróttal van a kéménynyíláshoz rögzítve. - Már tavaly is mondtam - csóválja a fejét Endre, a kéményseprő -, hogy ide kellene rakni egy bilincset, amivel odarögzítik a csövet a falhoz. Ez így bármikor kicsúszhat éjszaka, maguk pedig megfulladnak.
A figyelmeztetést alázatos bólogatás kíséri a lakók részéről. Kifizetik az ellenőrzés díját, aztán persze nem csinálnak semmit jövő ilyenkorra sem, hiszen annyi fontosabb dologra lehet költeni a pénzt.
Az éves ellenőrzést a kéményseprő sem szereti. Ilyenkor küzdhet a mérges házőrző kutyákkal meg azokkal az emberekkel, akik egyszerűen nem nyitnak ajtót, gondolva, hogy majd csak megunják a kopogtatást. A kéményseprő azonban nem unhatja meg, mert neki az ellenőrzést muszáj elvégeznie, erre jogszabály kötelezi. Ha nem jár sikerrel, értesítőt hagy a helyszínen, ami persze annyi, mint halottnak a csók. Amikor Endrével jártuk Kecskemét utcáit, nem egy helyen teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tulaj a függöny mögül leselkedik - ami számomra hordoz némi komikumot, de a kéményseprőnek setét felhők gyűlnek tőle a homlokára. Érthető: őt teljesítményre fizetik, vagyis minden ellenőrzött kémény után. Egy-egy játékos kedvű nyugdíjas azt jelenti számára, hogy megint hiába koptatta a lábát.
Mert a kéményseprő gyalog jár, olykor biciklin, vagyis maga oldja meg a közlekedését saját körzetében. Mehetne autóval - már úgy értem, a saját autójával -, csak egyszerűen nem éri meg: a kéményenkénti ezerforintos díjban benne van az áfa is. A nettó összeg huszonhárom százalékát kapja meg a kéményseprő, a többi az őt foglalkoztató közhasznú társaság működtetésére kell. Azaz Endre cirka kettőszáz forintot keres egy kéményen - ugyanennyit keres az állam is az áfából.
Zoltánnal másféle megbízások után jártunk: ezeket a találkákat már az ügyfelek beszélték meg, tehát egyeztetett időpontokról van szó, és nem ellenőrzés, hanem kotrás van műsoron. Fél kilenckor indulunk útnak, kilenckor jelentkezünk az első randin: a csengetésre senki nem felel. Elindulunk a második megbeszélt címre: a kecskeméti villanegyedben álló gyönyörű ház kéményeit kell kiüríteni. A meggyűlt hamut óvatosan kapargatjuk, míg a szemlátomást megfázott fiatalasszony náthásan panaszolja, hogy Zoltán nem söpört fel maga után. A fiatalember gyakorlottan és udvariasan tér ki a kötözködés elől, seprűt és lapátot kér, bár nekünk utólag megjegyzi, hogy a takarítás nem az ő dolga. A harmadik helyen a kotrásra váró kéményből vidám füst bodorodik. Az utcára óvakodó hölgy nem akar minket beengedni.
- A férjem beszélte meg az időpontot, de ő nagyon haragudna, ha maga olyankor kotorná ki a kéményt, amikor ő nincs itt - utasít el a nyugdíjas korú asszony minden ellenvetést. - Szereti az ilyesmit figyelemmel követni.
Hiába a rimánkodás, az asszonyság hajthatatlan. Ezzel ki is merült a mai lista, Zoltán nem titkolt rosszkedvvel vezeti régi autóját vissza a bázisra: a furikázással kétszer annyit költött, mint amennyit a kotrással keresett.