Örmény istentisztelet

Evvel egyébként nem botránkoztatok meg különösebben senkit, a templomban állandó a jövés-menés. Még a katonák a legfegyelmezettebbek; de hát, ha már ők sem bírnák, igazán itt volna a világ vége. Már a szertatás kezdetekor is sorokban álltak a bejárat előtt, úgy várták a főpap érkezését. Az pedig méltóságteljes lassúsággal meg is érkezett pontosan tízre a templommal szemben lévő lakából. A hívek két sorban állva várják, visszafogottan tolakszanak is, hogy a közelébe férkőzhessenek, megérinthessék legalább a gyönyörű sárga ruháját, s megkapják az áldást. Sarkában haladva ketten ráznak egy-egy botot, rajta csengettyűk, bizonyára, hogy jelezzék, merre halad az uruk. Aztán füstölő következik, majd papok hosszú sora, fekete kámzsájuk mélyen az arcukba húzva. Ruhájuk fehér és piros.
A templomban közben állandó a jövés-menés. Aki érkezik, megcsókolja a kaput, majd legtöbbjük gyertyát vásárol, a bejárat két oldalára tett, homokkal szórt tepsibe szúrja, és meggyújtja.
- Ez viszi fel az imát az égbe - hallottam a magyarázatot néhány nappal korábban, amikor először jártam Ecsmiadzinban.
Akkor volt időm benézni az oltár mögött lévő múzeumba is. Mindössze két-három teremből áll, ám az ereklyéi páratlanok. Egy darab Noé bárkájából - elvégre nincs messze az Ararát, amelynek a tetején fennakadt a vízi alkalmatosság -, Krisztus keresztjéből, töviskoronájából, a dárda, amellyel átszúrták az oldalát, amikor a kereszten függött. Található maradvány Tádé és Bertalan apostolból is. Nem Krisztus legismertebb tanítványai voltak, de mégiscsak a tizenkettő közé tartoztak. A hagyomány szerint mesterük mennybemenetele után ők hirdették Örményországban a krisztusi tanokat, ami nem volt ínyére a királynak, ki is végeztette őket.
A kereszténység terjedését azonban nem tudta megakadályozni, s végül 301-ben - a világon elsőként - III. Tridat király hivatalos vallássá nyilvánította. Akkor, amikor a két szomszédos államban, a Római Birodalomban és Perzsiában is halálra üldözték a keresztényeket.
Tettének indítékairól azóta is vitatkoznak a történészek.
A fennmaradt legenda mindenesetre meseszép, számos művész feldolgozta.
Figyelem a szertartást - az oltár előtt lévő függönyt most elhúzzák, a papok mögötte ténykednek, a kórus énekel -, s közben eszembe jut Khor Virap falu, amely az Ararát lábánál fekszik, s a határában kolostor emelkedik. A kolostor egy mesterséges üreg köré épült, amelybe egy olyan szűk kürtőn lehet leereszkedni, hogy a hátizsákomat is le kell vennem, különben fennakadnék. Néhány méternyi ereszkedés után az akna öblösödik, végül egy körülbelül három méter átmérőjű üregbe érek. Létra nélkül innen lehetetlen volna a kijutás. Ide vettette Tridat király Világosító Szent Gergelyt, aki a kereszténységet terjesztette az örmények között. Innen egy rab sem került ki élve. A király büntetése nem maradt el, bőre olyanná változott, mint a vaddisznóé, s időközönként udvartartásával az erdőben bolyongott.
- Egyetlen ember tudna csak segíteni rajtad - adta tudtára a nővére. - Gergely, akit a verembe vettettél.
A király már régen elfelejtkezett a hittérítőről, aki több mint tíz éve sínylődött a veremben, régen meg kellett halnia. Gergely azonban nemhogy életben maradt - titokban maga a király nővére táplálta -, de még Tridatot is meggyógyította. A király megrendültségében megkeresztelkedett, s vele az örmények is.
Gergely pedig álmot látott, amelyben az angyal Ecsmiadzint jelölte meg az örmény egyház központjaként.
A szertartás már második órája tart. Van, aki idő előtt távozik, más csak most érkezik. A hívek az oltár elé járulnak áldozni. Férfiak, nők vegyesen, a különbség csak annyi, hogy a nőknek be kell fedniük a fejüket.
A szertartás menete az évszázadok alatt finomult. Inkább az ortodox istentiszteletre hasonlít, mint a latin szertartásra, ám az örmény egyház teljesen különálló, hasonlóan a kopt, a szír vagy éppen az etióp keresztényekhez. Különállását egy állítólagos félreértés okozta. Az örmények a 451-es kalcedóni zsinaton nem tudtak részt venni - a perzsákkal hadakoztak -, és a szírek szántszándékkal félretájékoztatták őket az ott hozott határozatokról. Az örmények ezért azokat elítélték, mire a többiek az örményeket közösítették ki. A félreértéseket 1996-ra tisztázták, II. János Pál pápa ekkor Ecsmiadzinban járt, s közös szertartást mutatott be az örmény egyház fejével, I. Garigin katolikosszal. Hiába, az egyházak malmai lassan őrölnek...
Lassan a szertartás is véget ér - egy nő az egyik oszlop mellett térdel, imádkozik, s közben a sírás rázza a hátát, a templomszolga vödörnyi gyertyacsonkkal lép ki a kapun -, a főpap az oltár elé járul, s szentbeszédet tart. Körülötte a hívek mintha csak valami eligazításon volnának. Fiatal házaspár lép be a kapun, majdhogynem a végszóra, karjukon kisbaba. Senki sem néz rájuk megbotránkozva a késés miatt. Bár, ahogy érzékelem, innen nem lehet elkésni, mindenki annyi ideig vesz részt a szertartáson, ameddig kedve tartja. Mintha nem is az istentiszteletre jönnének a hívek a templomba, hanem csak azért, hogy megmutassák magukat. Egymásnak, az Istennek.
A katolikosz és a kísérete méltóságteljes lassúsággal vonul ki a templomból. A hívek már jó előre sorfalat állnak, hogy jó helyük legyen. A főpap jobbra-balra fordul, kezében kis aranykereszt, odanyújtja a híveknek, azok megcsókolják. Némelyek még elkísérik a rezidenciája kapujáig, ahová azonban csak néhányuknak van belépése.
Háromnegyed egy van, a szertartás véget ért. Közönséges vasárnapi istentisztelet volt, ezért csak két óra negyvenöt percig tartott.