Udvarias betörők

A két ember már az utcán loholt, balról egy ezüstmetál autó helyből százzal nekilódult, elhúzott mellettük is, ők meg ordítottak, hogy "Állj már meg, te marha!"; a kocsi lecövekelt, beugrottak, majd elporzottak.
- Betörők voltak! - nyögtem zihálva a vizslájával a kocsi elől félreugró úrnak, aki elhűlve meredt rám.
- A kocsi rendszámát meg tetszett jegyezni? - kérdezte, de én válasz nélkül robogtam vissza (KL és a 25-ös szám rémlik, mondtam másnap a kapitányságon), remélve, ha én nem, talán ők sem jutottak be a lakásba. Addig vacakoltam a zárral, mígnem kinyílt az ajtó.
Akihez már betörtek, ismeri a remegő érzést, ami elkapja az embert az irdatlan felfordulás láttán. Ruha- és iratkupacok szanaszét, kihúzgált fiókok, kiürített dobozok mindenütt... Mire megjöttek a rendőrök, hazaért a lányom, majd befutott a barátja is, közölhettem velük: a nyakamban lévő ezüstláncon kívül semmi ékszer nem maradt a lakásban. Mindent elvittek! (Szegény anyám féltve őrzött Mária-medálját, karikagyűrűjét ma is siratom.) Immáron kitehetjük a táblát, hogy lakásunk "nemesfémmentes övezet". Az "eltulajdonított" holmik értéke, diktáltam másnap jegyzőkönyvbe, egy digitális fényképezőgéppel, riportermagnóval és néhány nippel együtt mintegy hétszázezer forint, ékszerre különben nincs biztosításunk.
- Nagyon helytelen - morogta savanyúan, számítógépén pötyögtetve a jegyzőkönyv felvevője -, hogy ezen értéktárgyakat nem széfben vagy vaskazettában eldugva tartották.
Erre persze nem mondtam semmit.
Egy betörésnek van aznapja, másnapja és néhány intelme.
Aznap búcsújárás volt. Járőrök, ujjlenyomatokat porozó helyszínelők, megjelent a mellettünk lakó szomszédasszony, hogy óriási a kupi náluk, mert betörtek hozzájuk.
- Is! - pontosított körbenézve, és kisírt szememet látva azzal "vigasztalt", tőlük ékszert nem vittek el, ő banki széfben tartja, csak 62 eurót. A földön heverő bankkártyájukat pedig rögtön letiltották. A rendőri munka így két helyszínes lett, jött egy zárszerelő is; aztán hajnalig csak pakoltam.
Másnap ültünk a szomszéddal a kerületi kapitányságon. Mint nyomozati szempontból reményt keltő károsulttal - merthogy szemtől szembe találkoztam a betörőkkel -, és megtekinthettem messzi távolba suhanó autójukat is, velem kezdték. Beszámolóm szinte reménytelennek bizonyult, mert az "ismeretlen személyekről" csak azt mondhattam, hogy udvariasan köszöntek, roppant sietettek, olyan munkáskülleműek voltak, egyikük alacsony, a másik magas, öltözékük "farmeros" jellegű volt; de hajuk, szemük, bőrük színére, elálló fülekre és egyéb ismérvekre nem emlékszem, kocsijuk márkáját nem ismerem, rendszámát is csak tippelni tudom.
Harmadnap összegányolt irataim rendezgetését folytatva ismerőseim telefonjaiból kiderült, egy betörés ma olyan szokványos, mint az influenza. Egyszer-kétszer szinte mindenki átesik rajta, ennél csak a focitéma banálisabb. És jöttek az intelmek: örüljek, hogy nem bent találkoztam velük, mert kupán is vághattak volna... Örüljek, hogy ennyivel megúsztuk, mert ha nem találnak semmit, mérgükben felgyújthatták volna a lakást... Ráadásul időnként visszatérnek a helyszínre. Egyébként hülye vagyok, hogy ékszerek helyett, mert azokra nem fizet a biztosító, nem inkább nagy értékű műszaki cikkeket soroltam fel, még megtehetem, nézzek szét egy nagyáruházban, kérjek pótlólagos kárfelvételi jegyzőkönyvet.
Na, ebből elég! Apám, bátyám a biztosítónál dolgozott, az ilyesmihez nekem nincs pofám; pedig a zárcsere húszezer forintjának is csak a felét fizették ki. Végül a lányom zárta a sort, szerinte macskák helyett inkább pitbullokat kellene tartanunk. Tiltja a törvény, mondtam. Mire visszakérdezett:
- És a betörést nem?