Áramütött

Olyan váratlanul jött az áramütés, amilyen hirtelen néha a halál szokott. A mutatóujjam begyétől a csuklómig futó ijedelemmel csak a szégyenérzet versenyzett: ennyire nem lehetek figyelmetlen. Örültem, hogy túléltem, de tudtam, a veszély még ott surrog a véremben. Felhívtam a háziorvost, aki azt tanácsolta, menjek be a kórházba: vérvétel, EKG - sosem lehet tudni.
A taxisnak mondtam, mi történt, hogy ha rosszul lennék, tudja majd, a sürgősségi belgyógyászatra kell vinnie. Izzócsere, csap le a témára, előhúz egy hatalmas, vöröses nyelű bicskát, s míg ballal a nagy kereszteződés kanyarjához forgatja a kormányt, a jobbal kinyitja a bugylit. A pengén jókora csorba. Csupaszolt, meséli fuvarosom begyakorlottan, aztán valaki kihívta a szobából, időközben visszakapcsolták a villanyt, s amikor folytatta volna a munkát, lelökte a székről az áram. Napokig fájt a karja, de orvoshoz nem ment.
Én viszont bekopogok a sürgősségire. Az EKG tökéletes, vért vesznek, s érkezik a doktornő is, belehallgatózik mellkasomba. Rendben talál, de közli, ilyen esetben bent szokták tartani huszonnégy órás megfigyelésre az áramütötteket. Ez lesz a nevem: áramütött. Így kérdi váltáskor a nővér is: maga az áramütött?
Kétágyas szobába tesznek, de egyedül vagyok. Tiszta, fehér, foltozott ágynemű, kórházszag - barátságosabb, mint vártam. Pizsamát nem vittem, nem kapok, ruhástul heverek hát el a vaságyon, s szorongok, jön-e valami szokatlan érzés, mellkasi fájdalom, amit emlegettek; de aztán elfárad a figyelem - elálmosodom.
Később vérnyomást mérnek, vacsorát kapok, aztán befut a feleségem, könyvet hoz, hármat is, hogy tudjak választani. Bambulok, olvasgatok, néha rám tör a halálfélelem.
Vitára ébredek. A nővér egy bácsit tessékel a kórterembe, aki mentőre vár, hogy az hazavigye közeli falujába. Tíz óra. Az öregnek nem akaródzik lefeküdni, inkább kint ülne a műanyag padon, kívánkozik haza. A szívével lett rosszul délután, az orvos beküldte, de itt nem találtak semmi komolyabbat. A mentő viszont nem jön. Egy-két órába is beletelhet, nyugtatná az öreget a nővér, de az nem nyugszik. Befut az ügyeletes orvosnő, halkan kéri ő is - vezetéknevét használva bácsizza -, mondván, lehet, hogy csak reggel lesz útja mentőautónak erre. Az öreg szentségel, miért nem indult haza busszal még este. Ötven éve a Viharsarokból került a fővárosba, itt a környéken nyaralója van.
Reggel újabb EKG-t készítenek, s amikor jön a vizit, már visszafelé számolom az órákat. Minden rendben, csakhogy ez a másik doktornő most azt mondja, a megfigyelési idő negyvennyolc óra.
Telefonálok a feleségemnek. Tb-bundára gyanakszik, én hitetlenkedem, hogy tán csak nem. Felhív két ismerős orvost, azok is úgy tudják: huszonnégy. Egyikük elméleti sík helyett gyakorlati irányba tereli az eseményeket, azt javasolja, kérjek eltávozást. Szólok a nővérnek. Az orvosnő a folyosó végéről méreget, s jön a nővér a hírrel, elengedett. De reggel menjek be EKG-ra. Elmúlt dél, a szobatársam még a mentőt várja, átkozódik, reggelije, ebédje érintetlen.
Másnap megjelenek a kórházban, továbbra is jó a görbém, de még a következő reggelen is visszavárnak. Akkor is ugyanaz a történet. Az egyik nővér nevetve meséli, hogy a kétágyasba, ahol fenntartják a helyemet, ahová még mindig bemehetnék, leheverhetnék - tegnapelőtt egy hölgyet raktak be.
Hosszan várom a zárójelentést. Amikor átveszem, megszűnik jogosultságom a kórházi ágyra, amely két teljes és két fél napig volt a nevemen.