Darázs

Alighogy a folyóhoz ért, máris rengeteg darázs röpködött körülötte a kánikulában. Számukat megsaccolni sem tudta volna, talán inkább súlyra próbálta becsülni őket: kábé másfél kilónyi röpködő sárga-fekete csík. A kocsi alatt, a kocsi fölött, előtte-mögötte, mindenütt. Sőt, mivel egy óvatlan pillanatban kis időre kinyitotta az autó ajtaját, már bent is körözött néhány állat.
Tamás nem szerette a darazsakat. Gyerekkorában többször is meggyűlt velük a baja. Allergiás volt a mérgükre, mint az kiderült, amikor úgy harapott a barackból, hogy a gyümölcsöt dézsmáló darazsat is bekapta. Csövet dugtak le a torkán, hogy össze ne dagadjon a légcsöve, s képes legyen lélegezni. A kompnál meg egész nyáron dongnak a csíkos rovarok; de a híd csaknem tíz kilométerre van, ekkorát kerülnie nem érdemes.
Hamarosan megérkezett a folyó túloldaláról a komp. A járgányok le-, majd tovagördültek, aztán a révész felirányította az új fuvart: egy kék teherautót, egy csillogó új terepjárót, három motorbiciklit, végül Tamás kocsiját. Muszáj volt kiszállnia az autóból, hiszen jegyet kellett vennie. Míg a többiek fizettek, szemügyre vette a matrózinges-kapitánysapkás-borostás szerzetet. Mint az öreg tengeri medvék a régi képregényekben, gondolta. Piszok Alfréd reinkarnációja, mosolyodott el. Úgy dongják körül a darazsak, mint másokat a szúnyogok. No de miért nem zavarják? Nem tart attól, hogy valamelyikük megcsípi? Persze az is lehet, annyi mérget eresztettek belé az idők során a csíkos jószágok, hogy már fittyet hány a csípésekre, meg sem érzi.
Kibetűzte az igencsak kopott tábláról, mennyit is kell fizetnie a kompozásért. Előkotorászta a pénzt. Amint sorra került, a közömbösnél egy fokkal barátságosabb arccal a révészhez lépett, s nyújtotta át az összeget. De még mielőtt a matrózinges átvette volna, Tamás éles fájdalmat érzett a kézfején. Sárga-fekete bogár lógott rajta, fullánkja a bőrébe fúródott. Egy mozdulattal kitépte magából a darazsat, majd homályosodni kezdett előtte a világ, és eldőlt.
Kis, valószerűtlenül homályos kamrában ébredt. Néhány másodperc után rájött, hogy nem lehet más, mint a kompkapitány kabinja. Fájt a feje, sajgott a karja, alig bírt mozdulni. Felült fektéből. A sarokban a kapitányt vélte felfedezni. Hahó, mondta, csak hogy jelezze, magához tért.
- Hahó - válaszolta a kapitány. - Allergiás vagy - kérdezte, vagy inkább megállapította az öreg.
- Ühüm - mondta nem túl nagy lelkesedéssel.
- Meg is halhattál volna.
Még egy "ühüm" hagyta el Tamás száját. Megpróbált felállni, de nem sikerült.
- Egy darabig üldögélj! - utasította-forma a révész. - Úgy sincs más dolgod.
- Még nem értünk át?
A kapitány közelebb lépett a homályban. Fura, gondolta Tamás, mintha nem is az inge volna csíkos, inkább a testén húzódnának végig a sávok. Bizonyára a méreg hatására látja így.
- A darazsak az enyémek - zümmögte a révész. - A csípést jóvá kell tennem.
Zsebéből pakli kártyát vett elő. - Húzz! - terítette az ágyra a lapokat.
Tamás néhány pillanatig értetlenül bámult. Lassan, nagyon lassan csúsztatni kezdte mutatóujját a lapokon. Végül húzott. Feldobta. Piros ász.
- Nyertél - állapította meg a darázskirály.
- Mit nyertem?
- Időt.

Tamás talán ha fél perce érkezett a komp felhajtójához, de máris rengeteg darázs röpködött körülötte. Súlyra próbálta becsülni őket: legalább másfél kiló röpködő csík. A kocsi alatt, a kocsi fölött, mindenütt. Nem szerette a darazsakat. Ma nem kompozunk, mondta, csak úgy, magának. Kifordult a sorból, és a kilométerekkel odébb lévő híd felé indult.