János báró, az utolsó mohikán

János báróval zárva találjuk azt a budapesti kávézót, ahol szerettünk volna beszélgetni. Rövid keresés után rábukkanunk viszont egy másik vendéglátóhelyre, a Pizza Marzanóra. Felderül az arisztokrata arca:
- Marzano - morzsolgatja szájában a nevet. - Leányágon rokona, leszármazottja vagyok az olasz Marzano hercegeknek. Micsoda véletlenek vannak!
- Az is véletlen, hogy úgy negyven évvel ezelőtt genealógiával, vagyis származástannal kezdett foglalkozni? - érdeklődöm, miután helyet foglalunk a pizzaüzlet galériáján.
- Igen is meg nem is. Családi indíttatásom erre nem volt, hiszen szüleim nem sulykolták, nem taglalták felmenőink érdemeit és viselt dolgait a hat gyereküknek. Arisztokrata mivoltunkról is inkább csak érintőlegesen tudtunk. Akkor lógott ki a lóláb, amikor egy-egy jelesebb összejövetelen előkerültek a címeres poharak, kancsók, kések és villák. Jómagam 1947-ben születtem, egy hónappal azután, hogy megtiltották a címek, rangok használatát. Én voltam az első a magyarországi Gudenusok sorában, akit már nem báróként anyakönyveztek, jóllehet 1696 óta viseli a família a bárói címet. Ahogyan cseperedtem, én már csak a proletár életformát tapasztalhattam meg. Apám koromszitáló munkásként dolgozott.
- Koromszitálóként? - kérdezek vissza, mert nem értem pontosan a szót.
- Igen, az egy valóságos, egészségtelen szakma volt - tájékoztat a báró, majd visszazökkenve gondolatmenetébe, így folytatja: - Mi, gyerekek néha nagyon különös módon értesültünk arról, kik is vagyunk tulajdonképpen. Például egyszer a házmesterünk rosszmájúan és kéjjel, az elmaradhatatlan trágár szavakkal tarkítva elmesélte, hogy amikor az egyik nagybátyám bíróként futballmeccset vezetett, akkor ő odakiáltott neki: "Pfuj, te kikopott báró!" Ugyanakkor üzenet volt az is származásunkat illetően, hogy mi X-es, azaz megkülönböztetett gyerekként tanulhattunk. Az X a nevünk előtt nem volt jó ajánló az állami középiskolákban, ezért az arisztokraták egyházi tanintézetekbe íratták gyerekeiket. Így kerültem én is a pannonhalmi bencés gimnáziumba. Ott kínos helyzetekbe keveredtem, mert igazából nem ismertem a származásomat.
- Miféle kínos helyzetekbe csöppent?
- Köztudott, hogy Pannonhalmán több olyan személyiség élt, aki született arisztokrataként választotta az egyházi szolgálatot. Például közülük az egyik megállított, és azt tudakolta: "Fiam, rokonod neked báró Gudenus Artúr esztergomi érseki titkár?" Erre én csak hebegni-habogni tudtam. Mindenesetre itt értesültem arról, hogy leszármazottja vagyok Zrínyinek, a szigetvári hősnek, és ez annyira megdobogtatta a kamaszszívem, hogy azonnal kutatni kezdtem a Gudenusok után. Minden genealógus a saját családjával kezdi.
- De nem mindegyik jut el oda, hogy munkásságáért magasan jegyzett nemzetközi kitüntetést kapjon.
- Csakugyan, 2000-ben, Franciaországban, a nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszuson életműdíjat adományoztak nekem, elsősorban az ötkötetes munkámért, amely az A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája címet viseli.
Egy kicsit kikapcsolom a magnóm, hogy nyugodtan frissíthessük magunkat narancslével, tonikkal, és közben arra gondolok, hogy itt ül előttem az az ember, akinek feltehetően a legnagyobb a rálátása a magyar arisztokráciára, pontosabban annak maradványaira. Elmosolyodom, mert ahelyett, hogy nagy kérdéseket feszegetnék a főurak sorsát illetően, inkább egy állítólagos affér után érdeklődöm, amely az írónő, grófnő Tisza Katával és egy Teleki grófnővel esett meg a fővárosban 2006 októberében, amikor koszorúzással egybekötött megemlékezést tartottak a Hermina úti villánál, ahol Tisza István egykori miniszterelnököt meggyilkolták. A bárótól megtudom: nem történt ott semmi, ami a bulvársajtónak témát adhatna, ámbár egy sértéssel felérő kérdés kétségkívül elhangzott Teleki grófnő szájából. "Te mit keresel itt?" - szólította meg Tisza grófnőt, de úgy, mint afféle méltatlant, akinek tudomásul kell vennie, hogy erotikus hangvételű regényeit nem szenvedhetik az úgynevezett jobb körökben, ezért a társasága sem igazán kívánatos.
János bárót ezután az adoptálásról faggatom, vagyis arról, igaz-e, hogy Németországban nagy pénzért, nagy számban fogadnak örökbe arisztokraták közrendű embereket, és vajon részt vesznek-e az önkiárusításban a kinti magyar és a hazai főurak?
- Ami a németországi híreket illeti, azok igazak. Annyira, hogy példának okáért Anhalt hercegből jószerével azt sem tudjuk, mennyi futkos a világban. Persze az eredeti Anhalt ebből nyilván jól megszedte magát. Ugyanakkor az arisztokrácia eredetigazoló, ősi könyveinek, azaz a Gothai Almanachnak a jogutódjaiban, amelyeket Németországban állítanak össze és adnak ki, az örökbefogadottak nevét két fokozattal kisebb betűkkel írják ki, és megjegyzik, hogy az illető nem tartozik a történelmi arisztokráciához. Magyar főrend azonban sem itthon, sem külföldön még sohasem árusította ki magát. Pedig volna rá fizetőképes kereslet. K. Antal nevű vállalkozó például a Körösladányban élt gróf Meran Jánossal szerette volna örökbe fogadtatni magát. A gróf azonban mereven elzárkózott ettől. "Nem adom a nevem!", mondta.
Beszélgetőpartnerem felveti, mennyire bosszantja, hogy a hazai sajtóban és könyvekben milyen nagyfokú hozzá nem értés, slendriánság, esetleg rosszindulat tükröződik, ha az arisztokrácia kerül szóba. De az talán még rosszabb, ha meg sem említik a főrendűeket. Ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy az a nagybátyja, aki meccseket is vezetett, azaz báró Gudenus Hugó bizony fontos sportpozíciókat töltött be, főleg a futball érdekelte, 1929-től '35-ig ifjúsági szövetségi kapitány is volt. A nagybáty a grundokat is járta, tehetségek után kutatott. Ő fedezte fel Hidegkuti Nándort és Puskás Öcsit. Ám hiába keresnénk Hugó báró nevét az Öcsiről szóló életrajzi kiadványokban...
- Lesz még magyar arisztokrácia a XXI. század végén?
- Nehéz erre válaszolni. Az új főrendi generációkban egyre gyengébb az önazonosság tudata, egyre kevésbé érdekli őket a múlt. Abban viszont csaknem biztos vagyok, hogy senki sem fogja megírni a magyarországi főnemesség XXI. századi genealógiáját: túl sok lemondással jár, én is mindig a főállásom mellett, éjjel, hajnalban dolgoztam a témákon. Ha innen most hazamegyek a csepeli lakótelepi lakásomba, leülök a számítógépem mellé, és dolgozom a könyvemen, immár a tizenegyediken. Mindazonáltal félő, hogy a magyar arisztokrácia származásának átfogó vizsgálatában én vagyok az utolsó mohikán.