Noszlopi titkok nyomában I.

Soha nem látott vállalkozásba kezd lapunk. Riportereink megszállják a falvakat, de véletlenül sem a bú és ború, a baj és háborúság után szaglásznak, sokkal inkább a derűt és a vigasságot keresik s tárják ország-világ elé. Íme, az első remeklés a hírneves Noszlopról.

Nagy idők nagy embereket kívánnak - kezdi a derék katonáról, Svejkről szóló történetét Jaroslav Hašek, és ugyan ki merné vitatni, hogy ismét csak nagy időket élünk. Így hát irány Noszlop: meglelni újabb korunk újabb hőseit! (S hogy miért éppen Noszlop? - majd kiderül az is.)
Ha valaki Noszlopra készül, anynyit mindenképpen tudjon, hogy a név először a szláv Nuztupc alakban fordult elő, jelentése: ne engedj, ne hagyd magad! Már ebből is látható, keményfejűek az itteni népek; igaz, a makacsságot valami szlávos engedékenységgel keverik. Ezért aztán nem került sor kenyértörésre a honfoglaláskor sem: a betörő magyarok békességben kezdhették életüket az itt talált földművelőkkel. Évszázadok múltával a "ne engedj, ne hagyd magad" az immár egybeolvadt népesség közös jelszava lett: nem hagyták magukat sem tatártól, sem töröktől; a rabló kontyosok elől Timadomb templomának harangját például oly mélyre ásták, hogy azóta is keresik...
Ez itt a Bakonyalja: inkább sík, mint dimbes-dombos a vidék. Így aztán mindenünnen jól látszik a látóhatárt uraló termetes Somló-hegy, az itteni borok minőségét garantáló bazaltkúp. A község szélén, ahogy kell, borospincék sorakoznak a szőlőparcellák közepén. Noszlop maga nem mondható bejárhatatlanul nagynak, a nagyjából ezer ember négyszáz házban él. Minden fontosabb közintézmény a központban található: a községháza, a két templom és a két kocsmahivatal is.
No meg Takács Sándorék, akiket legalább háromféle okból érdemes felkeresni. Az egyik ő maga, a jó meséjű, kedves vendéglátó. A második a háromszáz éves házuk - ahol feleségével, Pannikával és Lüszi kutyával élnek hármasban -, s amely ház a legszebb Noszlopon, még a képeslapokon is rajt' van -; harmadik ok a látogatásra apja története.
Takács János ugyanis csendőr tiszthelyettes volt '45 előtt. Bár soha, senkinek nem ártott, de azért a győri népbíróság mégis erősen kereste. "Ügyvédet fogadtunk, három tehén árába került, hogy óvadék fejében elengedjék, de a tárgyalás elől apám felment a padlásra." És meddig maradt? - kérdem. "Nem sokáig, talán csak 15 évig: 1948-tól 1963-ig..."
És aztán mesél az elképesztő évekről, amikor szinte állandóan a ház körül ólálkodtak a rendőrök, s a család hangos "cic-cic" kiabálással figyelmeztetett a veszélyre; hogy gyógyszert úgy kértek a doktortól, apjuk betegségét színlelte valamelyikük... "Végül, 1963-ban előjött, de semmi papírja nem volt. Újabb ügyvéd, újabb három tehén, mire az ügyvéd úr kibökte: ha nincsen papír, hát nincsen ügy sem. És úgy is lett. Amikor 15 év után először lement az utcára, öt perc múlva az egész falu kint volt. Szerintem az emberek mindent tudtak, de soha nem árult volna el bennünket senki..."
Bevallom, tévedtem: van még egy negyedik fontos ok Takács Sándor meglátogatására, ez pedig Somló-hegyi bora. A tőle kapott kékfrankos címkéjén a neve és a családi címer mellett ez áll: "Ha Takács Sándor borából iszik, egy ideig nem biciklizik!" A palack kiürítése után, azt hiszem, örülhetek, hogy nincs biciklim...
Ebédtájt - no meg úgy egyébként is - megtelik a gondozási központ. Valamikor szegénykonyhának hívták, most azt mondják az öregek, ha oda készülnek: "Elmegyünk itthonról - otthonba..." Ahol is fantasztikus történetek kelnek szárnyra lidércekről, ludvércekről, kísértetekről, boszorkákról, no meg leginkább arról, ki kit csalt meg a faluban...
Élt itt Noszlopon egy gazdag nemesasszony, Tegyey Katalin. Különösen kedvelte a drága ékszereket, így hát amikor meghalt - torkán akadt valami -, kincset érő gyűrűivel, nyakláncával együtt tették a családi kriptába. Január volt, korán sötétedett, erre vártak csak az itt tanyázó vándor cigányok, s annak rendje-módja szerint feltörték a koporsót. Ám ahogy rángatták kezét, nyakát, Tegyey Katalin egyszer csak megmozdult. A sírrablók hanyatt-homlok menekültek. Náluknál jobban csak az asszony családja ijedt meg: már éppen a javak szétosztásán vitatkoztak, amikor a halott beállított...
A kedves történet egyébként olvasható Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című művében is, sőt az innen elszármazott ügyvéd-író, Kisfaludy Sándor annyira hitt ebben, és annyira félt a tetszhaláltól, hogy a história miatt végrendeletében meghagyta, halála után 48 órával szíve "a helybeli seborvos vagy akárki más által vagy kimetszessék, vagy háromszor által szúrassék..."
- És ez mind semmi - kontráz Manci néni az ebédre várva -, az ükapám egy este szép csendesen meghalt. Állát fölkötötték, fölöltöztették; reggel borotválkozik a fia, mire az öreg fölül. "De édesapám - méltatlankodik dédapám -, maga tegnap meghalt, én már borotválkozom, megyek, hogy kiharangozzák, erre itt feltámad nekem..."
Trombitás Árpád bátyámmal is a gondozási központban találkozom, az ebédjéért ugrott be.
- Trombitás Árpád nemesember vagyok, 56 éves... -, de aztán kiszámoljuk, az az 56 inkább 86... Ám amikor leásunk a Trombitás család múltjába - amely vagy hétszáz évig biztosan elér -, rájövök: tényleg, mit számít már, hogy 56 vagy 86... A családnevük beszélő név: a trombitások trombitási szolgálattal tartoztak királyaiknak már a XIV. században is. Mulattatni jártak az uralkodóhoz, rosszabb esetben csatákban a csatakürtöt fújták, de olykor harcolniuk is kellett. Feljegyezték: Simon nevű ősük az egyik, Somló-hegy melletti ütközetben olyan buzgalommal fújta a kürtöt, hogy a fülén vér serkent, a katonák meg, új lendületet kapva, megfordították a csata menetét, s legyőzték a törököt. A ma élő legöregebb Trombitás azonban nem trombitával, hanem szájharmonikával indult a csatába...
- Vereckén mentem ki az országból, ott, ahol a névrokonom, a másik Árpád begyütt... Ahogy feküdtünk a lövészárokban, az egyik orosz olyan ügyes volt, hogy egyetlen golyóval átlőtte a karomat meg a bordámat. Amikor felgyógyultam, mentünk Erdélyt visszafoglalni, de megint csak szembe jöttek az oroszok, irány a hadifogság. Másfél év múlva, a reggeli sorakozón a katonaorvos egyenként kiint néhányunkat a sorból. Na, itt a vége, visznek Szibériába... Ehelyett azt mondja: "Pasli damoj."
- És miért pont magukat engedte el?
- Ki érti az orosz lelket...?
(Idevágóan megjegyzendő: oroszul a lélek úgy hangzik: dusa. Ha valakinek van dusája, az a szerencse fia. A dusával megáldott emberek hajlamosak túl sokat vedelni, sírni, szerelembe esni és folyókba ugrálni, ezek egyébként az oroszok szemében rendkívül megnyugtató tulajdonságok.)
- Hazajöttem, megnősültem, három gyerekünk lett, már van egy dédunokám is. Hétvégén a lányomék jönnek Devecserből, hoznak ebédet, a vőm meg csak lesi, nem üres-e a demizsonom...
- Derék ember a veje - vetem közbe, aztán kérdem a szájharmonikáról.
- Kettő is van - mondja büszkén -, egy kicsi megy egy nagyobb, váltós! Öt-hat éves lehettem, amikor a nagyanyám vett nekem a vásárban muzsikát, 24 fillérért, azóta játszom. Van egy énekcsoportunk, abban énekelek is, harmonikázom is, magánszámom is van.
És már bele is kezd, s csak úgy szárnyal a nóta az ebédlőben az abasári jó borról meg egy bizonyos Sári nevezetű jó lányról...
"Páter noszter, apád suszter, öregapád varga, te vagy egy nagy marha!" - kiabálták a református gyerekek, akiket meg a templomuk tornyán lévő kakassal csúfoltak a pápisták. (Merthogy azért nem tyúk van ott, mert ha az lenne, "mindennap fel kellene mászni, jól megmonyászni...")
Noszlopra is beköltözött olykor a vallási türelmetlenség. Hol a kálvinisták voltak többségben, akkor elvették a katolikusok templomát, hol a pápisták, akkor meg katolikus hűbérúr dobatta ki a faluból a reformátusokat... Amikor éppen nagy volt a harag, külön kocsmába, külön legényegyletbe jártak, külön színjátszó körük volt. Mára mindez a múlté: Takács Sanyi például vasárnaponként a református, felesége, Pannika meg a katolikus templomba megy; nagyot nem kell kerülniük, a két imaház talán ha ötven méterre van egymástól. (Naná, majd melyik ne legyen a falu közepén...?)
"Vegyeséknél" a fiúgyereket reformátusnak, a lányt pedig katolikusnak keresztelik - biztos, ami biztos, gondolom... De sajnos egyre ritkább az ilyesmi: tavaly összesen négy esküvő volt a községben, és idénre még senki sem jelentkezett az anyakönyvvezetőnél. (Akit egyébként Parragh Jenőnének hívnak; a kiterjedt família 2009-ben készül megünnepelni ezeréves fennállását...)
A noszlopiak tiszteletese, immár tizenhat éve, egy erdélyi ember: Csont Tamás. Az isten háza mellett a sajátját is építi; az előbbit igehirdetéssel, az utóbbit a két kezével... Hiszen csak néhány bőrönddel meg egy piros Daciával jött át családostul Magyarországra. A jó emberek hol egy tyúkot, hol tojást, hol széket, hol matracot adtak... A szülei nem akarták, hogy tanuljon, földművesnek szánták. Végül a tanító jött érte, de leintették: úgysem lesz a gyerekből pap. Az Úrnak azonban más tervei voltak...
- Szegény család a miénk. Jelentkeztem ugyan a teológiára, csak nagyon sokba került. Remélem, odafönt és idelent is elévült, hát elmondom: apám gabonapálinkát főzött titokban, abból fedezte a tandíjamat...
- Gabonapálinkát? - vetem közbe. - Az a whisky, nem?
- De, olyasféle, és biztos, hogy egészséges. A szilva ugyanis árt a szívnek - tudom meg, jó negyven szilvapálinkás év után...
Ha már a vallásnál vagyunk, szóljunk a helyi zsidóságról is. Zsidók, ha nem is nagy számban, de egy zsinagógányi mennyiségben mindig éltek Noszlopon. Lassan elfogytak: 1942-ben már csak egyetlen izraelita maradt, Havas Manó, akit eredetileg Öszterreicher Manónak hívtak, de kikeresztelkedett, áttért a református vallásra. Persze ez senkit nem érdekelt a vészkorszakban, ám a falu mellé állt. Hol itt, hol ott bújtatták a csendőrök elől a noszlopiak, kézről kézre adva menekítették Manó bácsit, aki nemcsak megérte a felszabadulást, hanem a nyolcvan esztendőt is...

(Következik: A Noszlopi Túrós úgy noszlopi, hogy nem is noszlopi)