Noszlopi titkok nyomában II.

Ha meghallgatják Pintér Feri barátomnak, mondhatni, a helység kalapácsának, vagyis hát polgármesterének történetét, s a történetnek is az első mondatát, hát mindjárt nem tudják, valójában merre is járunk. Az a mondat ugyanis így szól: Tapolca mellől, a Csobánc-hegynél lévő Diszel faluból származom, de a Bács-hegyen születtem, iskolába Mindszentkállára jártam, miközben egyházközségileg Káptalantótihoz tartoztunk... Ha éppenséggel nem lettél térképész, akkor innentől fogva elveszett ember vagy; az itt élők úgy repítenek meséikkel innen oda és vissza, hogy már azt sem tudod, merre van előre, miközben majd' minden történet - a polgármesteré is - alig harminc-negyven kilométeres körben zajlik... Noszlop a Devecser-Pápa-Ajka határolta "Bermuda-háromszög"­ben található, ahová ha belépsz, elveszel. Persze az is lehet, többé talán ki sem akarsz jönni...
- Azt nem mondhatom, hogy dúskáltunk volna a javakban: négyen voltunk testvérek, apám korán meghalt, anyámra maradtunk. Mi, gyerekek sokat segítettünk a ház körül, én például egész gyerekkoromban Rózsát, a tehenet őriztem, és közben olvastam. Szóltak is anyámnak, baj van a gyerekkel, mert magában nevetgél. Holott kívülről tudtam már a könyveket, magamban mondtam a történetet, s amikor mulatságos részhez értem, hangosan felnevettem... Aztán kollégiumba kerültem, azóta is szeretem a közösségi életet. Növénytermesztőnek készültem, természetesen állattenyésztő lettem, azt hiszem, Rózsa miatt, tehenész. De amikor az egyik téeszben már háromezer szarvasmarha tartozott hozzám, elegem lett, mert soha nem értem utol magam. 1980-ban jöttem Noszlopra, a Somlóvár téeszbe, és '89-ben, amikor nyugdíjba ment a tanácselnök, mondták, vállaljam el a tisztséget. Nagyon meglepődtem, de megnyugtattak: itt mindig agrármérnök volt a tanácselnök... Azóta eltelt jó néhány év, most éppen ötödször választottak meg.
- Hogyan él Noszlop?
- Csendesen. Nagyjából ezerszázan vagyunk, a betelepülőknek köszönhetően nem fogyunk. Kis község, kis pénz. Bár rengeteg minden fejlődött, én mégis legbüszkébb a közösség gyarapodására vagyok. Van telefon, út, járda, egy sor új épület, felújítás, de mit érne mindez, ha nem lenne iskola, óvoda, orvosi rendelő, fogorvos, védőnő, gondozóház és tucatnyi civil egyesület? Előbbre való a közösség, mint a reáliák, nem? Van férfi és női focicsapatunk, szorgosan dobálják nyilaikat dartsosaink, működik a természetjáró szakosztály az NDK-ból itt maradt Ursula segítségével, aki egyébként civilben némettanár, és még civilebben mi tanítjuk őt magyarul, van sakkszakosztályunk, a pingpongosok a megyei első osztályban pörgetik a kaucsuklabdát, Erzsike, a művház igazgatója rovásírást tanít meg eszperantót, de, hogy ne legyen egy csipetnyi szabad ideje, citerázik is, bábcsoportot, hagyományőrző klubot vezet.
(Sajnos, nincs jó hírem: Noszlop csapata a megyei másodosztály nyugati csoportjában a 14 induló közül jelenleg a tizenkettedik. Folyamatos zakók - Zalahaláp, Somlószőlős alázta a helyieket, hogy most a Szentantalfa-Zánka által benyomott ötösről ne is beszéljünk -, és mindez semmi ahhoz a tragédiához képest - érzékeny szívű noszlopiak ezt most ne olvassák -, hogy a csapat gólgyárosa, a tabella 17. helyén öt büszke góllal álló Sesztakov Iván is elfele készül nemes Noszlop csapatától...)
A biokultúra csoport Mártika birodalma, vele, sajnos, nem tudok megismerkedni, mert este ellopták gyönyörű biciklijét. A hihetetlen bűncselekmény felkavarta a nyugovóra készülő Noszlop életét, s némelyek fölemlegették Böröczki Károly egykori körzeti megbízottat, aki látszólag ugyan a Megálló vendéglőben töltötte az idejét, de ha történt valami, nem kellett feljelentés, nem jöttek Ajkáról helyszíni szemlére, Böröczki odaballagott a tetteshez, és kézrátétellel bírta jobb belátásra... Mártika csak anynyit üzen: jutalmat adna a megtalálónak, hiszen jó bicikli volt az, még a dombon felfelé sem lihegett tőle...
- Vagyis - veszi vissza a szót a polgármester -, mi a fenét csinálnánk a szép útjainkon, a szép középületeinkben, ha nem volna rajtuk és bennük ember...? Így hát nálunk azt a kis pénzt, ami jut, előbb mindig az élőbe invesztáljuk, s csak aztán az élettelenbe... Adunk pénzt a születendő bébik után, adunk az óvoda és az iskolakezdéshez, adunk azoknak, akik középiskolába, egyetemre mennek, s amíg volt, a fiatal házasok 55 forintért kapták a telek négyzetméterét. De hát fogytán a föld, aminek négyzetmétere egyébként most már úgy ezer forint. És haladunk a korral: pályázunk. Már van egy emberünk, Németh András, akit az unió fizet, euróból taníttattuk, euróban érkezik a fizetése: ő lesz a biciklisek segítője: ha egyszer erre kerekeznek az uniós polgárok, nehogy má' itt ragadjanak egy kidurrant belső miatt...
Pintér Feriről tudni kell még, hogy szolgálati Trabanttal közlekedik - fia, Krisztián adományozta az NDK-s csodát az önkormányzatnak -, valamint, hogy jó házigazdaként nem felejtett el tízliternyi saját termésű Tik-hegyi bort begyömöszölni az újságíró autójába, az isten áldja meg érte!
A két kocsmáról, a Megállóról és a Beugróról már esett szó. A Beugró - hol másutt? - a buszmegállóban van, a Megálló meg mellette, hogy azért oda is be lehessen ugrani... A Megállóból lett mára a Csékey, aki egy "kanadás" magyar, rokonai viszik most az üzletet. Volt itt egy kocsmáros, az Ács Laci, még a nyolcvanas években. Mondhatni, szerette a bort, ezért estefelé talicskára tették, átkötötték derékszíjjal, úgy fuvarozták haza. Amikor megérkezett, elegánsan kiszólt sápítozó feleségének: "Fiacskám, adj a sofőrnek egy százast..." Ha kértél tőle egy fröccsöt, visszakérdezett: "Menynyi pénzed van?" Mondjuk volt négy forintod, mire ő: "Az nem elég." Ezért leitta a felét a pohárnak, úgy adta oda: ennyi jár négy forintért... Csoda, hogy gyakran üzemelt az a talicska?
Hanem a Noszlopi Túrós! Szabó Péter fogadós büszkesége ez, aminek persze semmi köze a községhez: a negyvenes években Pesten, talán a Kígyó, talán a Nagymező utcában élt egy Noszlopi nevű cukrász, aki nem utolsósorban túrósáról lett igen híres. Nos hát az "igazi" noszlopiak, Szabó urammal az élen, nyomába eredtek a történetnek, s előállították ezt a remekművet. Képzeljenek el egy tányérnyi méretű, jó öt-hat centi magas fánkot, amelynek a közepe üres, de, hogy ez ne tűnjön föl, édes kapros-túrós töltettel tömik tele, a tetejére kajszibarack kerül. Ha ezelőtt bekanalazunk egy adag babgulyást - nincs is tovább miről beszélni... (Persze a legjobb, ha néhány liter somlói borról se feledkezünk meg mindeközben...)
- Már vagy tíz éve csináltam a Megállót Noszlopon, amikor kinéztem magamnak ezt a területet, ahol még a szomszéd sem zavart, merthogy a mocsár volt az... Úgy gondoltam, a Győrt Zalaegerszeggel összekötő út mentén csak lesz annyi kuncsaft, ahány el tud tartani egy éttermet és egy kis panziót. Amikor '90-ben megnyitottam a Lucullust, 18 szék fért bele. Hogy mi történt azóta? 238 székünk van...
A túrós mellett - no és a Lucullus mellett - további híresség a noszlopi savanyúság. Szabó uram arra gondolt, legyen munkája télen is az étteremben dolgozóknak, tegyenek hát el egy-két üveggel. A darált csípős paprikával kezdték meg áfonyalekvárral. Ma úgy hetvenféle savanyúságot gyártanak, mindegyikből van ötféle méret, félmillió üveg évente. Persze nincs megállás, a következő fejlesztéssel évi nyolcmillió üvegnyi készül majd saját recept szerint, amit - somlói bor ide, barátság oda - a fogadós nem árult el.
- Minden háznak kell lennie egy meghatározó arcának. Ha nincs ilyen, akkor az nem vendéglátás, hanem legfeljebb egy ételt-italt felszolgáló helyiség - halljuk tőle a szakma esszenciáját, és a maga - saccra - százharminc kilójával ad nyomatékot állításának, no meg jelmondatának, amely így szól: "Biztosan azért küzdötte fel magát az emberiség a tápláléklánc csúcsára, hogy vegetáriánus legyen?"
Két titokról kell még végezetül szólnom.
A kisebbik: az istennek sem sikerül a falu leghíresebb szülöttének, a '48-as hősnek, Noszlopy Gáspárnak az itteni kötődését bizonyítani; félő, hogy még sincs köze a községben ezer éve élő Noszlopy családhoz.
A nagyobbik titok: a családi legendárium szerint mi viszont valódi noszlopiak volnánk... Valamelyik nagy-nagybácsim össze is állította a családfát, amely I. Lipót idején kezdődik, amikor is egy bizonyos Szücs Péter nemességet kapott. És, tessék, mi olvasható Ács Anna Noszlopról készült kitűnő monográfiájában: 1721-ben, a pesti vallásügyi bizottság előtt a helyi reformátusok képviseletében ott van az én ősöm, Szücs Péter is. Aztán említés tétetik egy másik Szücsről is, aki a változatosság kedvéért így írta nevét: Szűts; ő pedig az 1846-os noszlopi nemesek névsorában szerepel, a 113-as számmal, ekképpen: Szűts István árvája, János.
Apjának a házasságlevelét otthon őrzöm. Aszerint 1834. januárius hó 13. napján Szűts János fia, István egybekelt Takáts Péter hajadon lányával, Sárával. Az ő fiuk lett János, aki lám, korán elvesztette édesapját.
Én viszont megleltem családomat...

(Noszlopi) Szücs Gábor