Bajpárbaj

Nem túlzás, az egyik nemzeti sorskérdésről, népünk fogyásáról, illetve a kedvezőtlen népesedési folyamatok lehetséges orvoslási módjairól beszélünk most. Talán nem kéne ezt ilyen komolytalanul, ostobán vádaskodva tennünk.
A helyzet ugyanis meglehetősen komor. Az idén január elsején a hivatalos statisztika szerint 10 millió 64 ezren éltünk hazánkban. A tízmilliós létszámot a népesedési szakemberek lélektani határként emlegetik - hogy az idén és tavaly e fölött maradtunk, annak fő oka a bevándorlás növekedésének köszönhető. Vagyis változatlanul több magyar ember hal meg, mint amennyi születik, ellenben érkezik hozzánk annyi külföldi, hogy a papíron kimutatható csökkenés eltűnjön. Igen, valóban fogy a magyar.
Most sokan azon vitáznak, vajon igazán komoly gondnak számít ez. Hiszen ez a jelenség a "gazdagnak" nevezett országokat jellemzi, tiszta sor, hogy - ha a betelepülési mutatókat figyelmen kívül hagyjuk - fogy a német, az angol és a francia is, hogy a többi fejlettebb európai népet ne is említsük. Ráadásul úgy csökken a népességszám, hogy közben el is öregednek a honos lakosok. A folyamatosan javuló életkörülmények, orvosi ellátás, szociális helyzet miatt majd' miden országban nő a várható életkor (egy átlagos német férfi polgár ma joggal reménykedhet abban, hogy megéri a nyolcvankettőt).
Ezzel párhuzamosan ugyanakkor tartósan kettő alatt marad az úgynevezett "társadalomreprodukciós mutató": egy férfi és nő kapcsolatából (a statisztika bikkfanyelvén mondva) 1,5-1,8 darab gyerek születik. Nagyjából ezen az úton jár hazánk is (hogy ez a "gazdagság" vagy éppen a szegénység következménye-e, arról persze hosszasan vitázhatnánk). Az összegzések szerint, ha semmi sem változik, ötven év múlva a jelenleginél másfél millióval kevesebben mondhatják majd magukat magyar állampolgárnak.
Ezt a folyamatot megállítandó törik fejüket az arra szakosodott tudós emberek, és jutott közülük nem egy arra a következtetésre, hogy itt bizony a külországokból érkezettekre is szükség lehet. Írjuk le még egyszer: lehet. Nem új az ötlet, akadt itt már miniszter-pártelnök, aki a Csepel-szigeten tajvaniaknak akart volna kedvezményes kolónialétesítési lehetőséget kínálni, de az időben is jó messzire visszamehetünk: a kunok alföldi letelepítésétől egészen Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez írt intelmeiig, amelyben az idegenek megbecsülésének és befogadásának fontosságáról is szólt államalapítónk.
Ma persze más világ van. Nemzetünk elöregszik és fogy, miközben az úgynevezett szegény államokból tömegesen indulnának felénk is a szebb jövőben reménykedő bevándorlók. A helyzettel az úgynevezett fejlett világ képtelen mit kezdeni, nekünk pedig erről az egészről az ostoba politikai adok-kapokból, a 23 millió betelepülő románnal fenyegető "inneni", egymillió kínaival riogató "onnani" ágálásból kéne (épkézláb) gondolatokat merítenünk. Ennél azért többet érdemelne ez az ügy.