Borospince a szószék alatt

Bénye híres falu, főleg a boráról és a kádárairól híres. Én azonban szégyenszemre még egyikükkel sem találkoztam. Pedig vagy húsz éve megkíséreltem. Volt nekem egy pompás kis hordóm akkoriban, még a Szovjetunióból hoztam, és egy őszön elindultam mustot venni a Hegyaljára. Tolcsván kötöttem ki. Javában tartott már a szüret, mikor a főtérre értem.
- Mustot szeretnék venni - állítottam meg az első embert. Egy traktorost.
- Semmi akadálya - mondta. - S miben viszi el?
- Ebben ni! - emeltem ki a Wartburg csomagtartójából a pompás kis húszliteres hordómat.
A traktoros megnézett jól, aztán azt mondta, menjek én a francba "azzal a szaros kis findzsával" együtt.
Mármint a hordómmal! Azóta sem mentem többet Tolcsvára.
Átmentem viszont Bényére - ott azonban még nem kezdődött el a szüret. Bodrogkisfaludon kötöttem ki végül, ahol rám mosolygott a szerencse. Az egyik udvaron préseltek éppen, jó hangulatban voltak már. Legyintettek. Majd ők kisegítenek.
Megtöltötték a hordómat, és útravalóul még eligazítottak.
- Tolcsván dölyfös nép lakik. Bényén meg, a hegyek közt, sose termett jó bor! Ott csak verekedni tudnak.
Régi történet ez, még az is meglehet, hogy nem is így történt pontosan, hisz az ember húsz év alatt sokat felejt, még ha felejthetetlenül szép is volt az az őszi út végig a Bodrog mentén, a nagy hegyek alján.
Most tél van, legalábbis hivatalosan. Február - de tavasz ez már. A szőlőtőkék megmetszve majd' mindenütt, az országút alatt futó Bodrog ártere pedig valóságos tenger. A tavaszi ár vagy tízezer hektárt borít, az erdőbényei vasútállomásról nem is látni a túlsó partját.
Igaz, onnan bajosan lehetne bármerre is ellátni, hiszen Bényén nincsen vasút. Az az állomás tulajdonképpen Szegilong. De a bényeiek - állítólag valamelyik Pestre került befolyásos falubelijüknek köszönhetően - annak idején elérték, hogy márpedig a Miskolc-Sátoraljaújhely közötti vonalon az ő nevüknek is ott a helye!
A Vivamus borászat a legkönnyebben elérhető, rögtön a központban. A vadonatúj épületben borosüvegeket csomagolnak, mi pedig Oláh Zoltánnal, a pincészet vezetőjével elindulunk lefelé. A neves bényei borász pár éve állt össze egy ismert, Balaton-melléki vállalkozóval, s hamarosan az egyik legismertebb borászat lett az övék Hegyalján. Boraikkal isten tudja, hány díjat nyertek már eddig, a legértékesebbet Japánból hozták el nemrég: a '93-as aszúeszenciájuk a legjobb magyar bor címet kapta.
Remek bor - de nem az a nedű, amitől asztal alá issza magát az ember. Harmincötezer forintot ér egy palack belőle!
Már jó másfél órája bolyongunk a pincelabirintusban, de még mindig nem értem, mitől harmincötezer egy üveg bor. Oláh Zoltán fel is adja, s azt mondja: inkább igyunk! S iszunk. Igaz, csak apró kortyokat, mert van itt ezerféle innivaló. És ki is kell majd valahogy találni innen. Ami nem könnyű, hiszen a pincerendszer három és fél kilométer hosszú - s háromszintes.
Ha itt valaki eltéved... A biztonság kedvéért én is könnyen megjegyezhető sarkokat próbálok memorizálni. A tizedik után azonban összezavarodik bennem minden. Egyet azért csak sikerül megjegyeznem. Azt a vágatot, amelyik a református templom szószéke alá vezet. De nem volt szükség a menekülőút használatára. Kitaláltunk rendben - igaz, Oláh Zoltán ment elöl.
Ahol ennyi bor termett, ott millió hordó is kellett. Bényén aztán nem volt belőlük hiány! Az első világháború előtt több mint száz kádár dolgozott a faluban. De még a két háború közt is nyolcvan! Most nyolc vagy tíz. Majd' mindegyik országosan ismert mester. Szűcs János abban különbözik tőlük, hogy ő felnőtt fejjel tanulta ki a fogásokat. Meg abban, hogy egy történelemtanári diplomát is megérdemelne már régen, annyi mindent tud a múltról. Ja, és abban, hogy ő - nem bényei! Bekerült. Pesti.
De azért egészen rendes bényei ember.
Ide nősült, elvette a falu egyik legismertebb kádármesterének, Mészáros Bertalannak a lányát. Tőle leste el az alapokat, Szűcs Pista bácsitól pedig a finomságokat.
Bénye jellegzetes hegyi falu, ahol nincsenek nagy, széles telkek, az ember a szomszédnak tán a szuszogását is hallja. Ő viszont aligha, hiszen nincs szomszédja.
- Aki meg van, az százéves vagy sosincs itthon - mondja. - Bénye ugyanis félig üres. Minden második házban idegenek laknak. Üdülők, nyaralók. Azt mondják, itt van az ország legfinomabb levegője.
Ő nem mindig érzi ezt, pláne, amikor a műhelyben száll a fűrészpor. De mikor már sok port nyel, kiballag a kertbe, sóhajt hármat-négyet - és már rendben is van a levegőháztartása.
A műhely lent van, a porta végében. A falakon mindenféle szerszámok, a földön polcba rakott dongafák, hordók, dézsák, még egy nagy favedért is látni. (Másutt ezt rocskának mondják.) Épp arra igyekszik ráhúzni az abroncsot.
- Az a baj, hogy nincsen a faluban kovács - panaszkodik. - Én ugyan értek valamit a vasmunkákhoz, hisz eredetileg technológus vagyok, de egy kovács mégiscsak kovács.
Még reggel van, de ragyog a nap, a műhely homályát éles fénycsíkok szabdalják hasábokra. A mester elvan az abronccsal, én meg a régi, ismeretlen rendeltetésű szerszámok közt bogarászok. Hirtelen felderül a képem, a deszkahalmok alól kiemelek egy doboz sört.
- Egy kádár ezt inná...!?
- Na, lebuktam! - nevet, aztán megmagyarázza a sör titkát. - A mi borunk nagyon erős, azt munka közben nem tanácsos inni. Ezért nem kell csap sem a hordóinkra. A hegyaljai bor nem romlik meg pár hónap alatt, ha megkezdik a hordót. Az íze mellett talán ezért szerették a messzi távolban is.
A bor volt Bénye aranya egykor. Városi rangját is az alapozta meg. Rég nem város már ugyan, de csak - papíron. Mert ha végigballagunk a főutcáján, mintha csak egy kis ódon, felvidéki városkában kószálnánk. Nem mindig volt azonban a bor áldás. 1831-ben például kis híján kipusztult a falu: az egész nyáron tomboló kolerának kétszázhárom erdőbényei esett áldozatul.
Lengyel földről érkezett a baj. Az ott kitört felkelés leverésére doni kozákokat vezényelt a cár, ők hurcolták be oda a betegséget. A borkereskedők meg hozzánk. A tömérdek halottat a császári katonák közreműködésével hantolták el - de nem a temetőbe! Hanem egy félreeső helyre. A Mulató-hegy oldalába. Nagy kőoszlop őrzi az emléküket. Ma már kövesút vezet oda, s a hegytetőre akár autóval is felmehet az ember. Mi azonban gyalog célozzuk meg a csúcsot. Nem is olyan magas, de azért megdobogtatja rendesen a szívet. S nemcsak az út - a látvány is. Rögtön alattunk a falu, körben a nagy szőlőtáblák, mögöttük az erdők, a kaszálók - nem csoda, hogy ide vonultak vissza mulatni a bényei emberek.
Körben látni a távoli falvakat. Liszkát, Sárazsadányt, Bodrogolaszit... Láthatnánk Baskót is, ha el nem takarná egy nagy vonulat. Arra van valamerre a Felhegy is, ami miatt nem szereti egymást Baskó meg Erdőbénye. Még háborút is viseltek egymással azért a hegyért. Igaz, régen volt, hamarosan kétszáz éve, de fennmaradt az emléke. Többen is leírták s megénekelték azt a háborút. "Lődd, üsd, fogd! Szomazsivány Nyikoláját! Üvöltötte Ns. Fekete Károly a baskói bíró kapujánál. Puskalövések szolnak. A bíró a homlokán megsebesült, Rozgonyi agyonlövetett. A padlásra huzódó törvénybírót melybelőtték, mire így kiáltott: Mán nekem elég, csináljatok amit akartok..."
Így jegyezte le Kolossy József újhelyi nótárius Hatranics János baskói lakos vallomását a bényeiek támadásáról.
De hát mi is történt 1808-ban? Összevesztek a Felhegy birtoklásán. Ott legeltette mindkét falu a gulyáját addig, mígnem a baskiak hazahajtottak vagy négy kövér tinót a bényei gulyából. S ha már elhajtották, nagy lakomát is csaptak. De mikor kitudódott! "Délben mintegy 400 Erdő Bényei emberek puskákkal, pisztolyokkal, kardokkal Dob és Trombita Szó alatt Baskó helységére rettenetes dühöngéssel rá rohantak..., akit elöl utol találtak azt mind ölték, vágták, 7 embert agyon lövöldöztek, sokakat megvertek..."
Hát így esett meg a baski veszedelem - csoda-e, ha a két falu néha-néha mindmáig ferde szemmel méregeti egymást?
Mi nem bántjuk egymást. Csak a szél. Úgy süvít itt fenn, a hegyen, hogy vacog az ember foga. Szűcs János meg is jegyzi:
- Na, menjünk! Már mindjárt beleizzadunk a reszketésbe.
A falu közepén Kisely Mihálynéhoz ugrunk be melegedni. Meg alkudni. A nyolcvankét éves nénike költözik Szombathelyre az orvos fiához, elad mindent. A ház már elkelt, de a hordók még megvannak. És nekem pont hordó kell! Már lent, a Vivamus pincében eldöntöttem, elkezdek borászkodni én is. Eleinte kicsiben - de ahhoz is hordó kell; az én pompás kis húszliteres hordómat viszont megette az idő.
A Kisely néni hordói azonban nekem most még nagyok. De azért nem távozom üres kézzel. Veszek egy livót, egy amolyan tölcsérfélét, fából. Hátam mögött a livóval vígan veszem az irányt hazafelé, s azon tűnődöm, hány puttonyos aszúval is kezdjek. A japán nagydíjon most még nem töprengek, de eljön annak is az ideje. Ha pedig nem akar sikerülni, legfeljebb szólok Oláh Zoltánnak... Majd csak elmondja a titkot.