Faluprés

Szárnyvonalat "ideiglenesen szüneteltetni" nagyon könnyű. Venni kell egy kockás papírt, kettéosztani: ezek itt a vonal kilométerenkénti költségadatai, a túloldalon pedig a fuvarbevételek. Az előző persze nagyobb, mint a másik, nem éri meg, leállítjuk tehát. Kevés gyerek jár a kisközségi iskolába, és sokba kerül a fenntartása? Megint csak számolunk. Egyszerűsítsünk: kevesebb gyerek - kevesebb állami támogatás, viszont ugyanannyit kell költeni tanárra, pedellusra, fűtésre. Ha ezt a másik falu sulijával összevonjuk, több gyerek, több fejkvóta, viszont felényibe kerül a tanár, a pedellus, a fűtés.
Ilyen egyszerű lenne minden? A pénzügyes intézkedésekből ez világlik ki - pedig dehogy!
A szárnyvonalat például azért találták ki, hogy a falusiak számára kapcsolatot teremtsen a körzeti igazgatási és közlekedési központokkal. A busz bizonytalanabb (ráadásul arról is kiderülhet, hogy "drága"), és bizony még ma sincs mindenkinek autója. Márpedig a tömegközlekedés igenis a közszolgáltatás egyik formája, amihez a falusi embernek épp annyi joga van, mint nagyvárosi polgártársának. E fontos állami szolgáltatás léte vagy nem léte a helyi életminőség szerves része. Hasonló a helyzet a sulival is. A helybeli iskola, óvoda ugyanis nemcsak egyszerű oktatóhely, hanem a falu egyik - éljünk kissé tudományos kifejezéssel - alapvető közösségi tere. Sorolhatnánk még hosszan a tételeket, kezdve a szakegészségügyi átszervezésektől az orvosi ügyelet központosításán át egészen a kisposták bezárásáig, amelyek főként a kistelepülések életét nehezítik meg.
Sok hivatalos szó esik mostanság az esélyegyenlőségről, de a valóságban mintha némi gond lenne ezzel. A reformnak nevezett állami költségfaragásra bizonyára szükség van, de hogy mindennapi hatásaiból a magyar vidéknek jobban kijutott, mint a nagyvárosnak és környékének, az biztos. Már megint (még mindig) présben él a magyar falu - nagy kérdés, meddig lehet még srófolni rajta.