Gróf, akinek varjútojás jutott

- Az ön ükapját, gróf Zichy Ödönt 1848-ban felakasztották Görgei Artúr parancsára - provokálom riportalanyomat a kínos téma felvetésével mindjárt a beszélgetés elején.
- Biztos benne, hogy az ükapám bitófán végezte? - lő vissza a kérdéssel László gróf.
- Minden történész ezt állítja - hárítom el a felelősséget az esetleges tévedésemért.
- Alighanem át kellene írni a történelemkönyveket - mondja a gróf talányosan.
- Miért? Esetleg más módszerrel végezték ki?
- Szó sincs róla. Ödön ükapám nyolcvanhárom évesen, 1894-ben hunyt el, a lehető legtermészetesebb módon, ágyban, párnák közt.
- De hát a történészek olyannyira biztosak benne, hogy őt 1848-ban felakasztották, hogy sosem mulasztják el megemlíteni: éppen ezzel a kivégzéssel indult el Görgei, a későbbi fővezér karrierje, hiszen Kossuth azért figyelt fel rá, mert minden további nélkül felköttetett egy grófot.
- Na, öntsünk tiszta vizet a pohárba! - mondja beszélgetőpartnerem. - Görgei valóban felköttetett egy Zichyt, de az nem Ödön volt, hanem a testvére, Jenő.
- Hogyan lehet összekeverni Ödönt Jenővel?
- Olvasta a Kőszívű ember fiait?
- Igen.
- Akkor emlékszik rá, hogy a regényben az osztrák vérbírák ugyancsak összetévesztették Baradlay Ödönt Baradlay Jenővel. Ödön ugyanis németül Edmund, Jenő pedig Eugen. Elég közeli tehát a két név hangzása és írása az osztrák sógorok nyelvén. Bizony a magyar történészek a mai napig összekeverik Zichy Edmundot Zichy Eugennal. Jókainak, az írónak éppen a Zichy fivérek keresztneveinek összekutyulása adta az ötletet a Kőszívű slusszpoénjához. Mi több: a regénybéli kőszívű embert a királypárti Zichy Ferencről mintázta.
- Rendben, de azt még mindig nem tisztáztuk, hogy Ödönnek és Jenőnek volt-e valami nemzetellenes bűne?
- Dehogy volt! A család úgy tudja, hogy Jenő, azaz Eugen kocsijában Jellasics-párti röpiratokat találtak. Ezért őt a hadbíróság mint hazaárulót kötél általi halálra ítélte. Csakhogy utóbb kiderült, a röplapokat az olasz inasa csempészte a kocsiba, az inas pedig spicli volt, a bécsi kamarilla állíttatta a családra. Ráadásul Jenő grófot azok fogták el, akik korábban a Zichyek alkalmazásában álltak, de kirúgták őket, mert loptak. Ezenkívül a hadbírósági tárgyalás sem lehetett egészen tiszta; ez utóbbi körülményt már akkor is rebesgették.
- Említette, hogy akadt királypárti tagja is a családnak.
- Igen, voltak néhányan. A királypártiság ugyanis az idő szerint következetes ragaszkodást képviselt egyfajta ősiséghez, szakrális formulához. Nem a királysággal volt a baj, hanem azzal, hogy Habsburg viselte a koronát. Ugyanakkor 1848/49-ben öt Zichy halt hősi halált a szabadságharcosok oldalán; közülük ketten Klapka parancsnoksága alatt, Komáromnál estek el. Ám meg kell jegyeznem: ha adott történelmi helyzetben szembekerült is egymással a királypárti és a szabadságharcos felfogás, azért nyilvánvaló volt, hogy mindkét oldal a hazáért, a nemzetért akart tenni valamit. Az akkoriak nem azt lesték, hol, mi esik le nekik és mennyit tudnak a zsebükbe tömni. Aki mégis ezt gondolná, az a mai világot vetítené rájuk.
- A Zichyknek biztosan nem kellett az anyagiakkal törődniük, hiszen vagyonuk, földjük volt elég - reagálok az elhangzottakra.
- Azért azt ne feledje, hogy 1945-ig a földtulajdon összefüggött a haza védelmével. Zichy István a XVIII. században úgy jutott nagy kiterjedésű birtokokhoz, hogy kitüntette magát a török elleni harcokban. De példálózhatunk az első világháború utáni vitézi földekkel is, amelyeket katonai érdemekért osztottak. Mármost a haza védelme és a tulajdon közti kapcsolat azt eredményezte, hogy a vagyonok és földek jellemzően nemzetileg elkötelezett emberek kezében összpontosultak. Ismereteim szerint ötezer hektár feletti birtokból ma több mint harminc létezik Magyarországon. Vajon kik is azok, akik ezeket tulajdonolják? - teszi fel a költői kérdést László gróf.
Ha már úgyis vagyoni kérdéseket boncolgatunk, nézzük meg azt a budai házat, ahonnan kitelepítették őket, javasolja beszélgetőpartnerem. Eddig egy elegáns ír kocsmában ültünk, most felkerekedünk. Ahogy a megjelölt cím közelébe érünk, megállapítom: ez egy Bauhaus stílusú villa.
- Ötvenegy júniusában innen kellett nekünk huszonnégy óra leforgása alatt távoznunk - mutat a házra László gróf. - Igaz, anyámnak már gyakorlata volt az ilyesmiben, mivel amikor néhány évvel korábban a szlovákok elűztek bennünket a felvidéki birtokunkról, ők is huszonnégy órás ultimátumot adtak. Ebből a budai villából azonban egyenesen egy libaólba telepítettek, a Kasziba-tanyán, Polgár mellett. Anyám ekkor tudta meg, milyen szerencse érte, hogy nem nőtt pár centivel nagyobbra. Így éppen fel tudott egyenesedni a 175 centiméter belmagasságú libaszálláson. Tavasszal és nyár elején jól éltünk, ilyenkor ugyanis Aladár bátyámmal kifosztottuk a madárfészkeket. Sosem felejtem el, milyen büszke voltam, amikor tizenegy fogolytojást adtam át anyámnak, megvolt belőle az aznapi vacsora. A bátyám roppant ügyesen mászott fára. Díszelgett a közelben egy facsoport, amelyen ezrével fészkeltek a varjak, ezt varjúvárosnak hívták. Nekünk aranybánya volt. Aladár a sapkájába szedte a madártojásokat, aztán ráharapott a sapkára, és a szájában lehozta.
Észreveszem, hogy László grófnak, ennek a hatvanéves embernek megered a könnye. Beülünk az autóba, és visszamegyünk a pubba.
- A Kasziba-tanyán éltem át a legnagyobb szabadságélményemet. Egyszer akkora volt a belvíz, hogy tengert varázsolt körénk, a tanya olyannak tűnt, mint egy kis sziget. Három hétig nem tudtak megközelíteni bennünket a hatóság emberei, sem a végrehajtó, sem a rendőr. Megszűnt a rettegés: a helyieknek nem kellett elásniuk a varrógépet. És valahogy mindenkit áthatott a szabadság érzése.
Ahogy visszaréved arra a három hétre, kiül a boldogság az arcára.
- Kaszibán tapasztaltam meg, mi a szolidaritás - meséli a gróf. - Például egyszer kaptunk egy köteg napraforgószárat, hogy anyám a fagy beálltakor tudjon mivel fűteni, elvégre gondoskodnia kellett a három gyerekéről; a nővérem is velünk volt. A parasztokban, a kulákokban kiváló személyiségeket ismertünk meg. De az a legszívszorítóbb, ha eszembe jut Annus, anyám korábbi szakácsnője, aki pici, sántítva járó parasztlány volt. Ő hordott nekünk élelmet Zákányból, ahol azelőtt a somogyi birtokunk feküdt. Ötszáz kilométert utazott felpakolva, s hozta a füstölt sonkát, az oldalast önzetlenül, a saját háztartásukból, hogy biztosítva legyen a túlélésünk. Csodának számított, amikor feltűnt a pusztán, és bicegve, lassan közeledett...
A gróf elfogódik az emléktől.
- Volt-e valami derűs oldala a kitelepítésnek? - kérdem, abban bízva, hogy a továbbiakban kevésbé felkavaró területet érintünk.
- Igen. Belecsöppentünk a helybeliek hagyományos társasági életébe. Így aztán nagyon sok népdalt megtanultam a parasztlányoktól; és a dal természetes hordozója a jókedvnek is. Ezek a lányok alapozták meg a zenei kultúrámat.
- Pedig a Zichyknek családon belül is van mire és kire alapozniuk.
- Valóban. Például Géza gróf egészen különleges zenei tehetség volt. Tizennégy évesen részt vett egy vadkacsavadászaton. Csónakban ültek. Valaki odanyújtott neki egy puskát, megcsúsztak, a fegyver elsült, Géza jobb kezét amputálni kellett. Ekkor fogadalmat tett: ha egy éven belül nem tanul meg olyan színvonalon zongorázni, mintha meglenne mindkét keze, főbe lövi magát. És sikerült teljesítenie a fogadalmát, sőt túlteljesítette, nemzetközi hírű virtuóz lett belőle. Nagy barátságba keveredett Liszt Ferenccel, a zeneszerzővel, és többször játszottak is együtt ördögi ügyességgel.
- Ördögien ügyes keze volt a köznemesi ágból származó Zichy Mihálynak, a cár festőjének is. Róla milyen emlékük maradt?
- Amikor Jenő gróf, az Ázsia- és magyarságkutató Oroszországban járt, a két Zichy a cári udvarban hányta-vetette meg a nemzet nagy kérdéseit. Ez az elkötelezett, felelős magatartás ugyanígy jellemezte édesanyám famíliáját is. Anyám, Walko Erzsébet a Bethlen-kormány külügyminiszterének, Walko Lajosnak volt a lánya. Anyai dédapám, Weiss Fülöp mélyen magyar érzelmű, zsidó származású nagypolgár volt, a legnagyobb bank elnöke és az ország egyik legjelentősebb műgyűjtője. Nagyapám és dédapám kulcsszerepet játszott a Trianon utáni Magyarország sikeres gazdasági, társadalmi konszolidációjában.
- Mi történt az édesapjával?
- Internálták, aztán megalázó körülmények között kellett dolgoznia, noha diplomás volt. Vért szállított táskában egyik rendelőintézetből a másikba. Szüleim elváltak: a megpróbáltatások tönkretették a kapcsolatukat.
- Zichy Mihály talán leghíresebb festménye a Mentőcsónak címet viseli. A nagy társadalmi viharok után mit tekint ön mentőcsónaknak?
-  A rendszerváltozást követő kárpótlás biztosan nem mentőcsónak. A többmilliárdos családi vagyonnal szemben olyan nyolcszázezer forint értékű kárpótlást kaptam. Na persze ahhoz képest, hogy volt, amikor csak varjútojás jutott nekünk, ez nem is rossz - jegyzi meg ironikusan a gróf, hozzátéve: - Nem veszett el azonban a kultúránk és a közügyekbe való beleszólás igénye. Vidékfejlesztéssel foglalkozom immár húsz éve, habár fizikus és pszichológus vagyok. Életem igazi értelmének, mentőcsónakjának azt tekinteném, ha megvalósulnának azok a kidolgozott kistérségi programjaim, amelyek jólétet hozhatnak az ott élőknek.