Hálóval álcázva

Ezerkilencszázkilencven március 15-ét jegyezte naplójába a történelem.
Hogy az aradi Szabadság-szobrot a Mária Terézia építtette, még akkor - s most - is kaszárnyaként működő vár zegzugos árkának legeldugottabb részén őrizték, a legtöbb közönséges halandó számára titok volt. De amit egynél több ember tud, az előbb-utóbb megszűnik titoknak lenni. Főleg, ha értelmét veszti a titkolózás.
A főhadnagy szentségeléseiből kiderült, hogy riadó van, Marosvásárhelyen megtámadták egymást a románok meg a magyarok. És Aradon is összegyűltek a magyarok - s nem csak ők -, a Szabadság-szobrot megkoszorúzni. Szegény ember nagyon ki volt kelve magából, mehetnékje volt valamerre, ehelyett velünk kellett maradnia, várva, miféle háborúskodást rejteget neki aznapra a sors.
- Én nem vagyok sovén, de mi a fenének kellett eszébe jusson ezeknek a magyaroknak a felvonulás? - tette fel a nagy kérdést főhadnagyunk késő délután, mikorra már sikerült magába öntenie egy átlagosnál kiadósabb adag bánsági pálinkát. - Minek kell megünnepelni itt mások nemzeti ünnepét? Mit kell annyit koszorúzni? Elvolt a szobor eddig is a várárokban, szépen letakarva terephálóval, senkinek nem volt baja vele, és most egyszerre, tessék, a főtérre akarják tenni! Mit szólnának, ha én Gheorghe Doja szobrát akarnám felállítani Budapesten? Vigyék a szobrukat oda!
Hát igen. Szegény fickó nem tudta, hogy Dózsa György nem román volt. Mellesleg nem zavarta volna, ha Budapesten szobrot állítanának neki. Arról meg végképp gőze nem volt, hogy ezt már rég megtették. Mi pedig azért maradtunk talpig fegyverben, hogy ha eszébe jutna valakinek megzavarni a koszorúzást, hát perceken belül ki tudjunk vonulni és a táborok közé állni.
Várakoztunk hát, talán este tizenegyig. Nem emlékszem, hogy a főhadnagyon kívül valaki zsörtölődött volna. Az égett puskapornak a délelőtti lövészeten kezünkbe ragadt szaga felidézte a három hónappal korábbi bevetéseket. Nem volt kedvünk harcolni már, soha, senki ellen. Másnap persze minden viszszatért a balkáni nagy szekér rendes kerékvágásába.
Most már némi ideje újra méltó helyén van a szobor. Igaz volna: ahogy az igazságot nem lehet véka alá, úgy a Szabadságot sem álcázóháló alá rejteni végleg. Akár szoborból van, akár valami másból...