Mikófalva, a Kovácsok birodalma

Hazai életCsászár Jenő2007. 03. 30. péntek2007. 03. 30.
Mikófalva, a Kovácsok birodalma

Valamikor sem utcával, sem házszámmal nem bíbelődtek az idevalósiak. Amikor tehát egy csaló ellopta a község bélyegzőjét, és Kovács Sándor mikófalvi gabonakereskedőnek kiadva magát eladott száz mázsa búzát Egerben, a tihaméri hengermalomban - csak a pénzt markolta fel, esze ágában sem volt szállítani, ami miatt persze felszólítás érkezett a faluba -, lejárhatta a lábát a helybeli kisbíró, aki a postai küldeményeket kézbesítette, hogy megtalálja a címzettet, hiszen a Kovács Sándor nevet annyian viselték itt, mint égen a csillag.
Ahogy a legtöbb históriát, ezt is Kovács Kulla Balázstól tudjuk, aki nemcsak arról nevezetes, hogy az egyik legidősebb helybeli, mivel idén lesz kilencvenesztendős, hanem arról is, hogy kiválóan emlékszik mindenre, napra pontosan például a második világháborús doni hadi eseményekre, a farkasordító hidegre a végtelen orosz hómezőkön, ahol éjjel úgy vonítottak a katonák, mint a kutyák, hogy meg ne fagyjanak. Az öregúr megosztja velünk élményeit a kiskonyhában, arról sem feledkezve meg, hogyan szemelte ki őt egy húsvéti locsoláskor az akkor tízesztendős Irmácska, aki nem ijedt meg a vödör vízzel közeledő legény "Gyere, kis szeretőm, hadd öntselek szemközt" köszöntésétől. Sőt a leányzónak - akit ma már Irma néninek szólítanak, mert nyolcvanegyedik évében jár, s látogatásunkkor ráérősen almát hámoz a masina mellett - még az apja tányérjából elcsent karácsonyi mákos guba is azt jósolta, hogy csak ez a fiú lehet a jövendőbelije, hát, mit ad isten, a fruska - nem utolsósorban állhatatossága jutalmául -, tizenhét éves fejjel, 1943. augusztus 28-án, végre megesküdhetett az ő Balázsával.



A krónikák megemlékeznek róla, hogy a Bél nemzetség ősi birtokából II. Mikó, a falu névadója a XIII. század végén nyert el egy jókora darabot. A legendák annyit tesznek hozzá, hogy a király akkora területet ígért a leendő birtokosnak, amennyit Mikó egy ebéd idején körbe tudott lovagolni - a vitéz tehát aznap délben inkább kihagyta a lakomát...

Jó lovas lehetett II. Mikó, mivel ma is tágas a falu határa, mely régen jó elfoglaltságot kínált minden tízesztendősnél idősebb gyereknek, ugyanis - s itt ismét Balázs bácsi példájára kell hivatkoznunk, akit már a hatodik osztályból kivettek, hiába vágott az esze, mint a borotva; sajnos a tanító is rábólintott, hogy tud már eleget, mehet - juhászbojtárnak állt akkoriban az aprónép. S bár több birkát számláltak a faluban, mint manapság, most is béget Kovács Flórián tanyáján vagy hétszáz juh, köztük háromszáz bárány; igaz, a gazda hiába keresgélt a községben, egészen Erdélyig kellett utánajárnia, hogy megbízható juhászt találjon. Még szerencse, hogy a romániai testvérfaluban, Mikóújfaluban akadt egy férfi, aki elolvasta a hirdetést, s otthagyott csapot-papot. Bár nem éppen rossz helyen dolgozott, egy likőrgyárban, ma mégis nagyobb örömét leli abban, hogy sós kenyérrel kézhez szoktassa a jószágot, s bebizonyítsa a tételt, miszerint egy igazi kezes bárány a kocsmába is elmegy az ember után.

Ami a helybeli Kovácsokat illeti, őseik 1665-ben szabadultak fel a jobbágyság terhei alól, s a következő évben már nemességet is kaptak, majd pedig ügyesen megszerezték a falubeli birtokokat. Nem utolsósorban annak köszönhetően, mert buzgón házasodtak egymás között, olyannyira, hogy szégyennek számított, ha valaki nem itthonról nősült, még ha gyakran püspöki engedély kellett is a rokoni frigyekhez. Így aztán 1847-ben már a helybeliek kilencven százalékát Kovácsnak hívták, esetleg Kelemennek, mivel ez a név szintén gyakori a településen. Az 1936-os feljegyzések szerint minden második mikófalvai viselte a Kovács és minden negyedik a Kelemen vezetéknevet. Ebből azt következett, hogy a sok-sok Kovácsot ragadványnévvel próbálták megkülönböztetni egymástól. Emellett még különleges keresztneveket ötlöttek ki számukra. Ennek ismeretében furcsálljuk hát, hogy a mai iskola tizennégy tanulójából csupán öten hordják a leggyakoribb nevet, Kelement pedig egyet se lelünk a nebulók között.

A falu elnéptelenedő utcáit elnézve csodálkozva hallgatja az ember Kovács Albinnét, a helytörténet lelkes kutatóját. Fényképekkel teríti be az asztalt, úgy magyarázza, hogy 1922-ben, amikor is júniustól szeptemberig jó néhányszor bemutatták a Mikófalvai passiót, azon a nyáron huszonötezren látták a szenvedéstörténetet. Sőt teljesült a helyi segédlelkész reménye: német mintára írt darabját újra és újra színre vitték, olyannyira, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel különvonat indult a fővárosból a falucskába, Mikófalvára, ahol "felépítették Jeruzsálemet". Még a hegyoldalt is megfaragták, csak hogy elegáns nézőteret alakítsanak ki, illőt a különleges díszletekhez és az Itáliából rendelt ruhákhoz. A készülődés igencsak lelkesítette a helyi földműveseket, a falu apraja-nagyja tolongott, hogy legalább csőcselékként szerepet kaphasson. Néhány legényt arra is sikerült rábírnia a Morandi nevű színigazgatónak, hogy kezességet vállaljanak a kölcsönre, amit ő a nagyvonalú produkció költségeire vett fel. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a direktor meglépett, a mikófalvi portákról hajtották el a jószágokat a bankadósságok kiegyenlítésére.

Így persze a passiójátéknak befellegzett; de azért annyi haszna mégis lett a színházasdinak, hogy több fiatal egymásba szerelmesedett, ősszel tucatnyi lagzit tartottak - a Jézust alakító fiú például rögvest elvette Mária Magdolnát -, a frissiben létesített vasútállomást pedig hatvan esztendeig meghagyták Mikófalvának.
Ha már a házasodást emlegetünk, nem mehetünk el szó nélkül a mikófalvi palóc lakodalmas szokások mellett. Ezeket igazából a helyi néptáncosok emelték turistacsalogató látványossággá, jó három évtizede. A vonzerőt csak tovább növelte a csigaleves, a töltött káposzta, a paprikás csirke meg a sütemények hada; a lagzi hírére éhes turistákkal megtömött buszok fékeztek a faluban, s fékeznek olykor ma is. Mi sem törődünk a két dühösen csaholó ebbel, valamint az udvaron gágogó libával, hanem addig verjük a kerítést, amíg ajtót nem nyit Kovács Joachimné. (Leánykori neve ugyan nem Kovács, mégis idetartozónak vallhatja magát, ugyanis annak a kovácsnak a leszármazottja, aki műhelyének befalazott fülkéjében egy szabadságharcos honvéd hadnagyot bújtatott annak idején.) Szóval Ilona aszszony, úgy is, mint a helyi asszonykórus lelke, tiszteletünkre püspöklila népviseletet ölt, éppen olyat, amilyet a nagymamája viselt jegyruha gyanánt száz esztendeje. Ebben énekli ugyanis a lagzis nótákat a mulatozó vendégseregnek, nem csoda hát, hogy nekünk is szívesen tart egy kis bemutatót, s bár szabadkozik, hogy vén ő már, mint Jézus szamara, fotósunk kérésére hetven esztendejét meghazudtolva pattanna biciklire, ha a négy keményített szoknya ebben nem akadályozná, s ha nem tartana attól, hogy a szomszédok esetleg hóbortosnak nézik.

Miután a legidősebb mikófalvainál kezdtük a látogatást, illő, hogy a legfiatalabbnál fejezzük be. Ezért türelmesen megvárjuk, amíg a háromhetes Kovács Dorottya kialussza magát az udvaron ringatott babakocsiban, s csak aztán elegyedünk szóba a szülőkkel, akik egyébként szállásadással is próbálkoznak, s evégett szép régi parasztbútorokkal rendezték be a szobákat. Amiből hamarosan kalamajka lett, egy ifjú pár ugyanis reggelre kelve pironkodva mesélte, hogy miközben éjjel tévét néztek (!), nagy robajjal leszakadt alattuk az ódon ágy; javasolták tehát, hogy a házigazdák valami masszívabb darabot szerezzenek be. Ennélfogva ma kevésbé stílszerű, ám strapabíró fekvőalkalmatosságokra heveredhet a kedves vendég. Hagyományápolás gyanánt pedig a vendéglátók beérik azzal, hogy megsütik a környék kétszáz éve ismert édességét, a molnárkalácsot. A sütögetésre nekünk is sikerül rávennünk őket, a forró vaslapon máris világosbarnára pirítják a tésztát. Ebből később apró hengereket formáznak egy fapálcával, majd az ostyaszerű édességet zacskókba rakják. Minket is megajándékoznak egy-egy csomaggal, amit majd otthon elrágcsálunk, de előbb még felírjuk gondosan, hogy Kovács Zsoltéknál jártunk. A feleség, Bernadett, csak azért nem vette fel a férje nevét, mivel a szüleitől maga is a Kovács vezetéknevet örökölte - a Mikófalván töltött második nap délutánján már nem lepődünk meg ezen, inkább akkor csodálkoznánk, ha nem így volna...



Bohanek Miklós felvételei