Rátóti csikótojás kisfröccsel

Könnyű szívvel, derűs lélekkel lépünk be a Zöld Sasba a fotós kollégával, noha tisztában vagyunk vele, hogy nincs még egy olyan hivatal, amire annyi asszonyi átkot szórnak, mint a kocsmahivatalra. De egyet nem tudnak az asszonyok: a kocsmának hangulata van, páratlan hangulata.
Az efféle poharazóhelyeken például senki sem hajbókol a polgármester előtt - kiváltképp, ha polgármester és kocsmáros egy és ugyanaz a személy, mint Málics Ferenc Rátóton. De ezen a tavaszias szombat délelőttön nem ő áll a söntéspult mögött, hanem a felesége, a mosolygós Ibolya, aki rögtön felbont nekünk egy-egy üdítőt, hogy legyen mivel helyet foglalnunk az ajtó melletti asztalnál. Két fröccsöző férfi nézi megvetően az üdítőinket.
- Miért ezt isszák? - kérdi az egyik.
- A kocsi meg a munka miatt nem lehet mást.
- Nem a rossebet - dünnyögi -, nekem is kétszer vették el a jogosítványomat. Különben Dolgos Józsefnek hívnak - nyújtja bemutatkozásra a kezét -, ritka jó munkásember hírében állok, mert ha alszom, én akkor is Dolgos vagyok.
- Aztán mi járatban vannak? - érdeklődik a másik fröccsöző, akinek Nagy Béla a becsületes neve.
- A maguk csikótojásáról szeretnénk tájékozódni, hátha találunk benne valami érdekeset.
- Hát, akkor mégiscsak lehet ebben a csikótojás-történetben némi érték - vakarja meg a fejét Béla -, mert az már nemigen véletlen, hogy három falu is magáénak mondja, úgymint: Vácrátót, Gyulafirátót meg Rátót. Amúgy minden második évben megrendezik a Rátótok találkozóját, ilyenkor kultúrműsor keretében elő szokták adni, mi lett a vége a csikótojásnak.
Mi is felelevenítjük a mesét a kocsmaasztalnál.
Történt pedig valamikor régen, hogy a rátóti csősz talált a mezőn egy termetes úritököt. Csakhogy soha eladdig olyat még nem látott, ezért jónak gondolta elvinni az elöljárók elé, hátha ők okosabbak, és megmondják, mi is volna ez a gömbölyű valami. De bizony senki sem tudta. Végül a bíró kiötlötte, hogy nem lehet az más, mint - csikótojás. Na, de ha már így van, ki kellene költeni! Rá is ült a bíró meg sorra az elöljárók, hogy melengessék. Ahogy telt-múlt az idő, a tök szaglani kezdett. A szomszéd faluban ugyanakkor már azt rebesgették, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás. Megorroltak a gúnyos szóbeszéd miatt a rátótiak, ezért felvitték az elhíresült tojásukat egy dombra, és legurították az őket becsmérlő falu felé, szagolják most már ők, ha ilyen szemtelenül nagyokosok. Hanem a csikótojás lefelé gurultában egy galagonyabokorhoz ért, abban egy kőbe ütközött, és széttört. A bokorból ijedtében kiugrott egy nyúl, és elfutott. A rátótiak mind azt hitték, hogy kiscsikó esett ki a tojásból, és az rohant el, nem a nyúl. Kesergett is a bíró: "Miért nem ültünk nyugodtan még egy pár napig az istenadta tojáson?"
- Á, nem így volt ez - szögezi le határozottan József.
- Hanem hogy volt?
- Úgy, hogy a bíró ült a tökön, de egy idő után a türelmetlenkedők alányúltak, mint a kotlós alá, hátha találnak valamit. Egyszer csak felkiált örömében az egyik atyafi: "Én már fogom a csikó nyakát!" De nem a csikó nyakát markolta meg, hanem a bíró farkát.
Mindnyájan göcögünk a vaskos történeten, aminek örömére József további fröccsöket kockáztat meg.
- Táplálni kell a testet, hogy el ne hagyjon bennünket a lélek! - mondja jó tanácsként, amikor megemeli a poharat.
- Nem haragszik az asszony, hogy dologidőben itt kvaterkázik az ivóban? - váltok témát.
- Tulajdonképpen itt se vagyok - hárítja el magától a képzeletbeli szemrehányást József. - A tavaszi szemetet meg a lenyesett ágakat tüzelem a fiammal és a menyemmel. Na de elég sokat gürcöltem már életemben, hogy egy kicsit megpihenjek. Hatvankét éves vagyok, mind a három gyerekemnek meg magamnak házat építettem; nem apróság ez, kérem. Nem is volna semmi baj, csak ezt a piszok cigarettát ne szívnám ennyire. Két katulyával megy el egy nap.
- Milyen fajtát szeret?
- Amilyet magam töltök, mert így feleárban van. Különben azt sulykolják belém, a cigi miatt volt kétszer tüdőembóliám. Szerintem pedig azért volt, mert kioperáltattam a visszereket a lábamból, és nagyon keringett bennem az aludt vér - diagnosztizálja önmagát beszélgetőpartnerem, és mindjárt rá is gyújt.
Ahogy szájához emeli az égő cigarettát, a jobb kézfején egy tetoválást látok: "MARGIT."
- Ki az a Margit?
- Ő volt az első szerelmem.
- De így magának mindig a keze ügyében van Margit. Mit szól hozzá a felesége?
- Miért? Az egér se egy lyukba jár! - néz körbe kópésan, miközben a fél kocsma felröhög.
Ezek után már engem is csak halványan érdekel, hogyan alakult a rendszerváltozás után a rátóti földek sorsa, különös tekintettel a külföldiek tulajdonlására; merthogy innen csak tizenkét kilométerre húzódik Ausztria határa.
- Magunk sem tudjuk, ki, kivel van - világosít fel Nagy Béla a fröccse mellől. - Az biztos, hogy művelnek itt földet osztrákok, terményt is visznek el, de hogy mit fektettek papírra és mi van valójában, azt senki sem látja át.
- Megvakerázták az egészet - erősíti meg az előtte szólót József.
Akik "megvakerázták" a dolgokat, azok most már biztosan meg is úszták - megúszták, mint rátótiak a hajdinát. Ez utóbbi, kistérségi szólásmondást Tar Vilmosné volt általános iskolai igazgató osztja meg velünk Makai Istvánné házában, ahová a kedvünkért eljött még a kilencvenhat esztendős Bözsi néni, valamint Fülöp Kálmánné.
Szóval Trianon után fellendült a csempészet az osztrák-magyar határon. A mieink ruhaféléket, süvegcukrot hoztak odaátról. Egy ilyen rátóti csempésztársaság tartott hazafelé, amikor a határnál a messzeségben nagy fehérséget láttak hullámozni maguk előtt. Esős idő volt, azt hitték, kiáradt a patak. Mi tévők legyenek? Ezt nekünk meg kell úsznunk, mondogatták rémülten, idegesen egymásnak, vagyis hogy nincs más választásuk: át kell úszniuk a vízen. Csakhogy nem a patak öntött ki, hanem egy hatalmas, fehér virágú hajdinatábla hullámzott előttük.
Érdeklődik a négy asszony, hogy kivel beszéltünk, ki mit mesélt a kocsmában. Elmondom, hogy például Háklár Sándor előadása kétséget kizáróan különös volt.
- Ezerkilencszázhetvenhárom november 11-én ködös időre ébredtünk - vezette fel Sándor a történetét. - Trágyázni kellett volna a telken. Mondom az oldalbordámnak: "Semmit se csinálok, mert máma vadászni megyek. Vedd elő a golyóstollat, beleírom a nevem a puskatokba, hátha más hozza haza." Elég az hozzá: az első ötven méteren lőttem egy fácánkakast, utána engem néztek kakasnak. Huszonhét sörétet kaptam, a bal szemem látóidege tropára ment.
- Ki lőtt?
- Párttitkár volt, az isten nyugosztalja.
- Be voltak rúgva?
- Nem, vadászbaleset volt. Később egyszer belevertem a szemem a sótartóba; akkor rá akart beszélni Czigány adjunktus a szombathelyi kórházban, hogy rakjunk be műszemet. Én ennek ellenálltam; igaz, most úgy nézek ki, mintha szakadatlan kacsintanék.
- Arról nem mesélt Háklár Sándor, hogy a háborúban elvesztette az anyja? - érdeklődnek a kalákában összegyűlt asszonyok.
- De bizony elregélte, hogy pár hónapos csecsemőként kicsúszott a pólyából, és egy orosz katona találta meg. A sztorit a szovjet Pravda egyik újságírójának is elbeszélte még a téeszidőkben.
- Az igaz, hogy ő elveszett, de nem az oroszok találták meg, hanem a bátyám meg a szomszéd fiú, negyvenöt március 4-én. És még csak nem is sírt az ártatlanja, pedig elég hideg volt - mondja Makainé.
- Mit csináltak az oroszok? - kérdi Bözsi néni, mert már nagyothall.
- Például derékmagasságban kivágták a Széll-kastély parkjának hatalmas fenyőfáit, majd elvitték a kórházbarakkjaikhoz, és beleültették a földbe, mintha azt várták volna, hogy majd meggyökereznek - válaszol neki Fülöpné.
Bözsi néni, aki mindenes volt a kastélyban, mindenre emlékszik. Arra is, amikor Széll Kálmán egykori miniszterelnök lányunokája elvált a bárótól.
- Maga a pápa engedélyezte, hogy szétmehetnek. Pedig szép, derék ember volt a báró, én biztos nem váltam volna el tőle - mondja huncutul a majdnem százéves néni.
Búcsúzóul visszamegyünk a Zöld Sasba. Ott találjuk a polgármestert, na meg Dolgos Józsefet. Leülünk hozzájuk.
- Fradista? - szólítom meg a falu első emberét.
- Ennél nyilvánvalóbban már nem is lehetnék az - mondja, és körbeint a falakra aggatott zöld-fehér tablókra utalva.
- Mit lehetne tenni, hogy több gyerek legyen ebben a kétszázhatvan lelkes, elöregedő községben?
József megelőzi a polgármestert a válasszal:
- Lennék én csak húsz évvel fiatalabb, pontosan tudnám, mit kell tenni.
- Rendes fiú ez - súgja József, amikor a polgármester elmegy kiszolgálni -, ötszáznyolcvan nótát daloltunk el együtt pár évvel ezelőtt.
- Olyan sokat? - nézek rá hitetlenkedve.
- Én nem hazudok, kőműves vagyok - szögezi le. - Mert a kőműves meg a festő nem hazudik, mindkettő pontos, mint a vízmérték.
József közelebb húzza a székét:
- Na, idefigyeljetek, most már másodjára találkozunk, nincs kecmec, ettől a perctől kezdve tegeződünk, rendben van?
Rendben van, és innen üzenjük, a szerkesztőségből: Szervusz, Jóska bátyám!