Szorongó szívvel?

Szakítópróbán a cérna
Ha egymást öljük, magunkat öljük; ha képesek lennénk összefogni, s miért ne lennénk képesek rá, lenne esélyünk kimászni a bajból - állítja Hankiss Elemér szociológus, aki nem hiszi, hogy vannak eleve gyűlölködő vagy barátságos népek. Bizonyos korszakokban a társadalmak jól vagy rosszul viselkednek. Mi most éppen egy rosszabb szakaszban bukdácsolunk.
- Ezen a tavaszon egy ország találgatja: lesz-e "balhé", mikor és milyen formában tetőzik a társadalomban érezhetően felgyülemlett feszültség? Ön szerint meddig feszíthető a húr?
- Sokáig. Európában utoljára a kilencvenes évek legelején szakadt el a cérna például Romániában, Jugoszláviában, vagy szakadt el a megrozsdásodott acélkötél a Szovjetunióban. Nálunk is feszegetik, feszegetjük, de még tart. A megszorító csomagok, a sok-sok ránk szakadt bizonytalanság miatt egyes embereknél, családoknál előbb-utóbb valóban elszakadhat a cérna. De hogy a sok egyéni nyomorúság és keserűség összeállna egy közös cél vezérelte, akaratát érvényesíteni tudó mozgalommá, annak igen csekély a valószínűsége.
- Annyira utáljuk egymást, hogy már felháborodni sem tudunk együtt?
- A magyar társadalom széthullott, szétzilált. Szétzilálta 1944, szétzilálta 1945, 1948, majd szétzilálta 1956, később 1989. Ebben a nagy zűrzavarban és tanácstalanságban nehéz egymásra találni. Hiányoznak az erős érdekérvényesítő közösségek, társadalmi hálózatok.
- Ez mindenkinek rossz hír. Rossz hír azoknak, akik valamilyen "balhéban" s az abban való kétes politikai előnyökben reménykednek, de rossz hír azoknak is, akik az országtól teljesítményt, felelősséget, a reformok támogatását várják. Mind a kettő igényli, hogy legalább megkíséreljük megérteni egymást, netalán össze is fogjunk.
- A megszorító csomag, a reformok vagy változtatások rögtönzött jellege, a kapkodás, a félreinformálás, a korrupciós gyanúk és botrányok, a tudat, hogy egynéhány év alatt a példamutatóan sikeres országok közül, szégyenszemre, a sereghajtók közé süllyedtünk, mindez sérti és elbizonytalanítja az embereket. S következésképpen csökken az emberek felelősségtudata és csökken a társadalom teljesítménye. "Miért én legyek tisztességes?" "Miért én érezzek felelősséget az országért?" Ezért a gazdasági, politikai és erkölcsi válságért elsősorban a politikai osztály a felelős. A koalícióé a nagyobb felelősség, mert ők kormányozták bele a válságba az országot. De az ellenzéknek is át kellene lépnie saját árnyékán, és ahol erre lehetőség nyílik, szigorú kritika mellett, segítenie kellene a válságból való kilábolást.
- Létezik, hogy ez egy olyan angyali ország, ahol mindenki teszi a dolgát és szereti a másikat, de a csúnya politikai osztály ezt nem engedi? Kizárólag a politika tehet róla, mi magunk nem vagyunk benne ludasak?
- Különböző mértékben s a maga módján, minden állampolgár felelős a maga országáért. Kiváltképpen, ha megkap minden szükséges információt, ha engedik, hogy megszólaljon, ha odafigyelnek rá, ha felelősségre vonhatja azokat, akiket megválasztott. Ez ma még nem jellemző erre az országra.
- Hogyan tovább, milyen megoldásokat lát?
- Sok lehetőség van. Gyorsan javulhatna a helyzet, ha az ország vezetői képesek volnának komolyan, s nemcsak reklámértéke miatt, kezdeményezni az együttműködést az ellenzékkel. Ha nem mindenhova a saját embereiket, barátaikat, sógorukat-komájukat raknák be. Ha kíméletlenül lecsapnának azokra, mindenekelőtt a saját soraikban, akik korruptnak bizonyulnak. És így tovább. S másfelől, ha az ellenzék nem mondana mindenre reflexből nemet. Vagy ha a sajtó többet törődne az ország, mint a saját és a neki szimpatikus párt érdekeivel. Ha a jelenleginél tárgyilagosabb és mindkét irányba kritikusabb volna.
- Min múlik még az enyhülés?
- Múlhat egy-egy emberen is. Ha a miniszterelnök leülne az ellenzék vezetőjével tárgyalni, és ha az ellenzék vezetője is hajlandó lenne leülni vele. Vagy ha ők ketten már merevgörcsöt kapnak egymástól, akkor előléphetnének mögülük azok, mindkét oldalon, akik képesek értelmesen beszélni egymással. A megoldandó problémákról, az együttműködés lehetőségeiről, az ország jövőjéről. Ahogy a nagykoalícióra készülő osztrák vagy német politikusok tették, pedig ők sem szeretik sokkal jobban egymást, mint magyar kollégáik.
- S ha a politikára nem számíthatunk, ami mostanában valószínűbb, milyen egyéb esélyeink vannak? Számíthatunk-e a gazdaság szereplőire?
- A gazdaság rendet és nyugalmat igényel. A multinacionális és a magyar vállalatok egyaránt a konszolidációban érdekeltek. A tőke olyan helyre megy vagy ott marad, ahol stabilak a körülmények. Igaz ugyan, hogy a két nagy párt gazdasági klientúrája, az egyik is, a másik is, mindent elkövet azért, hogy a saját pártja hatalomban maradjon vagy hatalomra kerüljön. S ezzel a konfliktust szítja. Az Európai Unió viszont fontos egyensúlyozó tényező: nem hagyja felborulni egyetlen tagállamának a ladikját sem.
- Az is kérdés, képes-e a társadalom az önszerveződésre.
- És képes-e egy falu vagy egy kistérség lakossága összefogni egy-egy közös ügyért, a belvízkérdés megoldásáért, közös iskola üzemeltetéséért, sportpálya építéséért, a vasúti közlekedés fenntartásáért, európai pályázatok megnyeréséért, idős polgáraik ellátásának közös megszervezéséért, nyugat-európai típusú szövetkezetek létrehozásáért? Ha képes, akkor az eleven közösségi életnek, művelődésnek, társadalmi igazságosságnak, szerény jólétnek, dinamikus fejlődésnek egyre több szigete alakul majd ki az országban. A kiválóságnak ez a szigetvilága azután már képes lesz a szó eredeti értelmében móresre, vagyis jó erkölcsökre, okos kormányzásra, önkorlátozásra késztetni, s ha kell, kényszeríteni az ország vezetőit.
- Jó hallgatni az optimizmusát, miközben ezek a társadalmi konfliktusok, a "két magyar háromfelé tart", amióta világ a világ, nálunk hagyomány. Most fogunk átlépni a saját árnyékunkon?
- Nem hiszek abban, hogy vannak gyűlölködő vagy barátságos, irigy vagy jóakaratú népek. Gondoljon csak a nálunknál sokkal gazdagabb s polgáribb flamandok és vallonok kutyakomédiájára Belgiumban. Vagy arra, hogy milyen szélsőséges ellentétek voltak a nyolcvanas években a ma olyan sikeres Írországban. De Dél-Tirol története sem az a fényes boldogság. És így tovább. A történelem során az országok, társadalmak hol jól, hol rosszul, hol nagyon rosszul viselkednek. Nekünk most van okunk a szégyenkezésre. De ahogy más országok is kilábaltak a bajból, mi is kijuthatunk abból a csapdából, amelybe politikai osztályunk diadalittasan és dübörögve vitt be minket. A jövő tőlünk függ.