Ünnep, mivé lettél?

Volt egy pillanat, amikor én igenis megértettem, mit is jelent az, hogy nemzeti ünnep. Gödöllőn adott koncertet Koncz Zsuzsa, s a zsúfolásig megtelt egyetemi aulában egyszer csak megjelent néhány fiatalember. A nyolcvanas évek elején vagyunk, a fiúk a forradalom és szabadságharc hivatalos városi ünnepének próbájáról érkeznek, '48-as korhű ruhában, kokárdával, zászlókkal, a színpadon pedig éppen a Ha én rózsa volnék című dal kezdődik. A dallam mintha Csíkban született volna, a szöveg pedig csodálatos üzenet békéről, hazaszeretetről, tisztaságról. A fiúk meghajtják a zászlót, az énekes hangja elcsuklik. Döbbenetesen mély a csönd az aulában, mindenki pontosan tudja, érti, miről van szó: együvé tartozunk, ünnepelünk, régmúlt időkre gondolunk. Számomra ez a néhány másodperc jelenti a nemzeti emlékezet lényegét.
Ilyen ihletett pillanatokból mostanában nem nagyon jut nekünk.
Nemzeti ünnepeinket ma végletek között éljük meg. Egyik felén ott a verekedés meg a vízágyú, a másikon a csendes közöny. Ez utóbbi az, ami engem igazából elkeserít. A Himnusz alatt is trágárságokat üvöltő, fütyülő, tojásdobáló néhány száz emberrel nincs mit kezdeni, egyszer talán megjön az eszük. De azt már nem lehet nem észrevenni, hogy maga az ünnep milyen riasztóan merevedik unalmas sablonokba. "Ünnep van, tehát unatkozunk" - mondta a csodálatosan okos tudós, a fiatalon elhunyt Montágh Imre, és bizonyosan igaza volt már húsz éve is, hát még most. Egy, a harmadik ciklusát most megkezdő falusi polgármester mesélte a minap - persze szigorúan bizalmasan -, hogy tavaly véletlenül a három évvel korábbi, az új szöveghez "mankóként" használt beszédét olvasta fel az ünnepen, és ő is csak a végén jött rá, hogy valami itt nem stimmel. Ő észrevette, rajta kívül senki.
És úgy általában: kevesen megyünk ünnepelni. Talán mi magunk, legbelül sem ismerjük el, de unjuk az egészet. Egy kisfalusi megemlékezésen akkor vannak sokan, ha kivezénylik az iskolásokat is, egyébként van a néhány tucat hivatalos ünneplő - önkormányzati képviselők, tisztviselők, alkalmazottak -, és többnyire csendben "lemegy" az egész, Himnusszal, Nemzeti dallal, néptánccal, műsorral.
A lényeg veszett el ünnepeinkből. Formális szertartássá, rosszabb esetben aktuálpolitikai tüntetéssé, netán egyenesen randalírozási alkalommá silányultak. Hiányoznak azok a bizonyos ihletett pillanatok. De nincsenek. Miért?