Wallenberg túlélte a börtönt?

Gyógyul a család lelke
Wallenberg soha nem tért haza Svédországba. Amikor szülei megtudták, hogy bebörtönözték Moszkvában, életcéljuk lett, hogy kiszabadítsák. Soha nem adták fel a reményt, minden apró nyomnak utánajártak. Később az orosz földről hazatérő svéd hadifoglyok arról beszéltek, hogy jóval 1947 után találkoztak Wallenberggel, ezért hozzátartozói megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy kiderítsék az igazságot. Nem rajtuk múlott a kudarc. Wallenberg unokahúgával, Louise von Dardellel a napokban Budapesten találkoztunk.
- Milyen emlékeket őriz nagybátyjáról?
- Én a háború után születtem, tehát személyesen nem találkozhattunk. Sokat mesélt róla a nagynéném, beszélgettem a barátaival, az ismerőseivel, azokkal, akiket ő mentett meg. Engem leginkább azok az értékek és elvek ragadtak meg, melyeket képviselt.
- Szemtanúk szerint Wallenberg a család "fekete báránya" volt, szeretett szórakozni, igazi "aranyifjú" volt.
- Nagymamámtól én is hallottam ezekről. Raoulnak nagyon jó humora volt, és tényleg szeretett szórakozni. Nem volt sznob, minden érdekelte. Könnyen tudott kapcsolatot teremteni, bárkivel megtalálta a megfelelő hangnemet. A nagy gazdasági világválság idején, a harmincas években még stoppolt is Amerikában. Meglepett, hogy vagyonos, befolyásos családból származó nagybátyám ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik fiatal.
- Tehát nem kell őt elérhetetlen hősként kezelni.
- Ezt én is így gondolom. Meg kell ismerni egyszerű emberi mivoltában is. Az csak rosszabb, ha egekig magasztalt hősként tekintünk rá, mert úgysem léphetünk a nyomába, nem tudunk hozzá hasonlóan viselkedni, viszont hétköznapi emberként kezelve őt sokkal inkább példaképünkké válhat, képesek leszünk erőt meríteni a cselekedeteiből, a személyiségéből.
- Wallenberg halálának körülményeit homály fedi. Nem lehet könnyű ekkora teherrel élni. Egyáltalán fel tudják dolgozni a történteket?
- Valóban nagy teher volt, és nagy teher ma is. Ám a világon számos családban éltek át a mienkéhez hasonló szenvedést, sokan vesztették el szeretteiket. Nálunk mindig nyíltan beszéltünk a nagybátyámról, másokkal is megosztottuk a gondolatainkat, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elviseljük a terheket, s gyógyuljon a család lelke.
- Szemben a hivatalos közléssel önök mindig is abban hittek, hogy Wallenberg évtizedekig élhetett a börtön után. Ma sem változott az álláspontjuk?
- Semmilyen hiteles dokumentum nincs arról, hogy Raoul 1947-ben meghalt volna. Ameddig nem bizonyított a halála, addig úgy tekintjük, hogy életben van. Persze, ma már koránál fogva sem lehetne az élők sorában, hiszen majdnem százéves lenne.
- Kiderülhetnek valaha a részletek?
- Több mint hat évtized telt el a letartóztatása óta. Egyre nehezebb elfogadható indokot találni arra, hogy miért tartják még mindig elzárva a személyével kapcsolatos, titkosnak minősített iratokat. Orosz, amerikai és magyar irattárakat kellene megnyitni ahhoz, hogy kiderüljenek a részletek. Ma már nincs mitől félni, bármit nyugodtan nyilvánosságra lehetne hozni. Úgy gondolom, közeledik az a nap, amikor megtudjuk a teljes igazságot.
- Ha megtalálnák Wallenberg hamvait, hazavinnék és eltemetnék Svédországban?
- Nekünk elsődlegesen az a legfontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, mi is történt vele valójában. Ha netán fellelnénk valahol a sírját, hagynánk ott békében nyugodni. Szeretnék egy olyan központot létrehozni, ahol találkozhatnának azok az emberek, akik ismerték Raoult, akik foglalkoznak a múltjával, illetve őrzik az emlékét.
- Ön hová viszi az emlékezés virágait?
- Sehová nem viszek virágot, de sokat gondolok a nagybátyámra. Néha ihletet, segítséget, útmutatót kérek tőle gondolatban.
- És kap?
- Igen, kapok.
- Milyen személyes tárgyat őriznek Wallenbergtől?
- Van néhány bútorunk, amit ő használt. Fényképek, levelek. Nagyon sok, a személyéhez kötődő tárgy megsemmisült vagy egyszerűen eltűnt. Például a könyvei. Pedig szeretném tudni, miket olvasott, milyen köteteket kedvelt. Ilyen apró részletekből állhat össze az egész. Arra kérem a magyar embereket, aki tud a nagybátyámról valamit, mesélje el az élményeit, hadd értsük meg még jobban, milyen ember is volt ő valójában.
- Gondolja, hogy még előkerülhetnek eddig ismeretlen részletek?
- Biztos vagyok benne. Sokan lehetnek még, akik nem tettek vallomást, mert féltek a következményektől. De ma már más idők járnak.
- Érez az ön családja gyűlöletet valaki iránt?
- Gyűlöletet semmiképp. Az orosz népre nem tudnánk haragudni, hiszen az oroszok is sokat szenvedtek a háború miatt. A svéd és az orosz kormány viszonyulásáért sem gyűlöletet éreztünk, hanem mérhetetlen nagy csalódást. Soha nem kaptunk elfogadható magyarázatot a történtekre, a tisztázáshoz nem úgy haladtak a dolgok, ahogyan lehetett volna. Az elszigeteltséget is megtapasztaltuk, a világ közönnyel figyelte a problémánkat. Pedig a közöny veszélyes, demokratikus értékek bukhatnak miatta. Ezzel szemben a nagybátyám tevékenységét a gondoskodás, a törődés jellemezte, és azok az értékek, melyeket ő képviselt, hozzájárultak a demokrácia fejlődéséhez.

Sofőrjével vitték el
Nagyon sok magyar munkatárs vette körül Wallenberget, legközvetlenebb kapcsolatban sofőrjével, a neves gyáros unokájával, Langfelder Vilmossal (képünkön) volt - meséli Szita Szabolcs történész, akinek a közeljövőben jelenik meg könyve a tragikus sorsú fiatalemberről. - Együtt vitték el őket a szovjet hatóságok, Langfelder 1948. március 2-án halt meg a lefortovói börtönben. Ennek a dátumnak nyoma volt, amit fekete tintával eltüntettek, a kilencvenes évek elején azonban sikerült feloldani. Még mindig nehéz kutatni a moszkvai állami katonai levéltárban. Pedig ott található a budapesti csendőr nyomozó parancsnokság 45 ezer kartotékja, hatvanezer magyar hadifogoly dossziéja. Köztük van Újszászy István kémfőnök tábornok aktája is, szerettem volna beletekinteni. A levéltárban megmondták, hogy valóban ott található, de nem adták ki, nem akartak az állásukkal játszani. Ilyen alapon tehát akár Wallenbergről is előkerülhetnek még új adatok.

Egy társaságban szórakoztunk
Wallenberg aranyifjú volt, szórta a pénzt, gyakran megfordult az Arizonában meg a Margit híd budai hídfőjénél lévő Lupin bárban, ahol többnyire a magyar légierő berepülőpilótáival, gróf Orsics Nándorral, gróf Széchenyi Taszilóval és Vadas Lambival szórakozott - meséli André de Szekely, azaz Székely András, aki színházi rendezőként indult idehaza, és az amerikai ABC televíziós társaság alelnökeként ment nyugdíjba. - Budapesten, 1944 őszén többször is volt alkalmam Wallenberg társaságát élvezni, lényegében ugyanazokat a helyeket látogattuk. Utoljára 1944. október végén találkoztam vele. Szerette az éjszakai életet, arisztokrata lányoknak udvarolt. Délben a Hungária bárban időzött, a koktélmixer Rezsővel pókerkockázott. Wallenberg elég forrófejű volt, olykor túlságosan bátor, még Eichmann-nal is szembeszállt, hogy állítson le egy zsidókkal teli vonatot. Én Temesváron, az önkéntes magyar hadosztály kötelékéből kerültem fogságba, Moszkvába, a Lubjankába vittek, 1945. januártól márciusig tartottak fogva ott. Akkortájt volt ott Wallenberg is. Ezt persze nem verték nagydobra, de magas rangú német tisztektől is lehetett róla hallani. Hogy látta volna valaki, arról nincs tudomásom.

Ők így látják

Cecilia Björner, Svédország magyarországi nagykövete:
- Raoul Wallenberg emlékét igyekszünk méltóképpen őrizni és továbbadni a jövőnek. Olyan ember volt ő, akitől sokat tanulhat az újabb generáció is. Sok politikust és diplomatát megihletett a tevékenysége. Annak ellenére, hogy nem volt magas rangban, hat hónapos magyarországi tevékenysége sokak számára példaértékű lehet. Nemcsak a svédek hőse, hanem a magyaroké is.

Olle Wästberg, a stockholmi Svéd Intézet igazgatója:
- Sokféle legenda kering Wallenberg haláláról. A hivatalos verzió szerint hirtelen szívinfarktus vitte el, de tartja magát olyan értesülés is, hogy fogorvosi székben kígyómérget fecskendeztek az ínyébe, holttestét pedig egy kolostor speciális krematóriumában égették el. Elég egyértelműnek tűnik, hogy Sztálin ügynökei gyilkolták meg. A svéd-orosz közös kutatások során az orosz fél arra a következtetésre jutott, hogy új adatok már nem várhatók, mi viszont úgy gondoljuk, valahol lenniük kell bizonyítékoknak.

Kate Wacz, túlélő:
Háromszor is megmentett bennünket Wallenberg. Édesapám acélgyáros volt, elhurcolták munkaszolgálatra, ott halt meg, édesanyám vitte tovább a cégeket. A diplomata felvette futárnak a fivéremet, mindannyian svéd védettséget élveztünk, 1951-ben költöztünk Svédországba. Wallenberg neve hallatán még ma is megdobban a szívem.

Hősmondatok
"Megpróbálok minél több emberéletet megmenteni, kiszabadítani a gyilkosok karma közül."
1944. július 5., Stockholm

"Nem hagyhatok ezreket segítség nélkül."
1944. október vagy november

"A legutóbbi jelentés óta a magyar zsidók helyzete tovább rosszabbodott. (...) Az időjárás, amióta megkezdődtek a halálmarsok - hideg és esős. Az emberek az eső ellen minden védelem nélkül, a szabad ég alatt alusznak."
1944. december 4.

"A gettókban 4-12 zsidó lakik egy szobában, a legjobb viszonyok a svéd házakban uralkodnak."
1944. december 8.

"Meine Herren! Können wir noch etwas tun?" (Uraim, tehetünk még valamit?)
1945. január 11.

"Az orosz alezredes úrral én most elmegyek Debrecenbe, hogy úgy az orosz parancsnoksággal, mint a magyar kormánnyal felvegyem az érintkezést, s remélem, rövid idő múlva visszajövök. Visszatérésem pontos idejét meghatározni nem tudom, mert bizonytalan, hogy meddig kell maradnom."
1945. január 17.

"Boldog vagyok, hogy misszióm mégsem volt teljesen eredménytelen."
1945. január 17.