Boldogságvölgy

Néztük nagyanyámmal a tavat, együtt mulat a francúz és hajdú népség. A francia amúgy, igaz, hogy egy napja már rokon, de különleges nép. Nem elég, hogy nem tudnak Trianonról, de nem ismerik a párizsi szeletet és a leánykérést sem. Legalábbis a mi magyaros módunkon. Szerencsére begyulladt az Isten szeme, könnyezett, a kerti parti helyett beszorultunk a hallba. Faragott falépcső vezet le az emeletről, fölötte színes, rakott üvegablak, valami ősmagyar vitéz nyilazza rajta a csodaszarvast. Ezt szemeltem ki a leánykérés helyszínéül. Lent sündörgött a násznép, csendet kértem. Most leánykérés lesz, mondtam, a franciák nem tudták, mi a csuda az. Akarsz magyar feleséget, Fabrice, kérdeztem. Igeny, mondta. Kisebb bevezetőt tartottam arról, hogy a magyar-francia kapcsolatok milyen régiek, de ez a lyányügy nem olyan egyszerű, többek között járt nálunk Napóleon is, mégse kapott magyar lyányt. Depardieu-vel folytattam. Ő is akart magyar nőt, a Szalajka-völgyben forgatták a Cyrano egyes részeit, feleséget ugyan nem kapott, de szerelmes lett a magyar borba, nő helyett szőlőbirtokot vásárolt. Megemlítettem még nekik Zidane-t, Proustot és Pasteurt, egyiknek se volt magyar felesége.
Fabrice kicsit tétovázott, hallgatta a barátomat, aki tolmácsolt, nem pasztörizált ugyan, de pásztói, sajátos palóc humorral, csak sejtetgette, hogy talán nincs is itt az ara, szóval Fabrice tétovázott, aztán megkérdezte: Hol a nö? Akarsz olyan feleséget, aki szereti a családját, jól főz, és mindenfajta nyavalyára tudja a gyógyírt, még csipkét is tud verni, kérdeztem? Igen, mondta. És akkor elkezdett játszani a zenekar, és levezettem a lépcsőn a nyolcvanesztendős nagyanyámat. Vonult le hatalmas csipkegallérjában, vonult le Horthy kastélyában, mint Horthy Hanna, méltóságteljesen. Őt akarod?, kérdeztem. Nem, mondta, és kacagott és tapsolt a násznép. Akarsz-e fiatalabbat, olyat, aki szeretne kisbabát? Felvettem a kétéves kislányomat, rózsaszín, bodros-fodros párizsi ruha volt rajta. Fabrice-nak leesett az álla. Őt akarod?, kérdeztem. Nevetett: Nem, nem, nem.
Néztem Fabrice arcát, eszembe jutott az a tétovaság, amit akkor éreztem, amikor először találkoztunk. Miskolcon édesanyám igazi tyúkhúslevest készített, a nagyanyám által sodort csigatésztával. Kanalazgatta a levest, méregette, csak nem akarta megkóstolni. Mi ez, kérdezte a húgomat. Csiga, mondta Enikő. És miért nem mozog, kérdezte. Néztem Fabrice arcát, láttam rajta a vágyat, ahogy a gall kakas bekapja a csupasz csigát, addig is szerettem, de ott, akkor már végleg.
Felcsendült az esküvői bevonuló zene, és levezettem a húgomat. Hosszú uszályos ruha volt rajta. Amikor a csodaszarvas alatt haladtunk el, eszembe jutott, hogy nem sokon múlott, hogy most itt vagyunk. Nagyanyámék debreceni kis házában a falakat nagybátyám trófeái és kitömött állatai díszítették. Szarvas, őz, fogoly, fácán, nyúl, satöbbi. Labdáztam bent a szobában, amikor levertem egy kis agancsot, beleállt egy őzgidaszarvacska Enikő fejébe. Ott állt a kishúgom felszarvazva, bőgött, mint a szarvasok szeptember végén, folyt fejéből a vér. Nagyanyám nem merte kihúzni, körbekente valami kenceficével. Akkor még nem volt telefon, hogy mentőt hívjunk, mentünk villamossal a klinikára. Nem lett nagy baja, összekapcsolták, a gidaszarvról a vért lemostuk, visszaraktuk a falra.
És most ott álltunk a csodaszarvas alatt, nem szóltam semmit, Fabrice mondta, hogy: Igen, őt akarom. A Jóisten is mosolygott, elállt az eső. Álltunk nagyanyámmal, néztük a tavon csónakázó önfeledt embereket. Nem volt érdekes, ki kicsoda.
Lehet, hogy az volt a Boldogságvölgy?