Megtaláltuk az ibafai fapipát II.

Aki pipát keres Ibafán, az könnyen fenevadba botolhat! Mert hogy jártunk mi is? Békésen bóklásztunk az utcán, amikor az egyik tornácon egy oroszlán nézett velünk - ha nem volna képzavar, azt írnám - farkasszemet. Igen, ott mosolygott széles pofával, s egy családi címert tartott a mancsában, alatta a felirat: "Krijk."
- Őrzi a házat - invitál beljebb Klara, a ház gazdasszonya, nem mellesleg az oroszlán gipszbe öntője. Éppen ebben a percben érkezett vissza a férjével, Henkkel Szigetvárról. Kárpitoshoz vittek egy fotelt.
- Miképpen tudták elmagyarázni nekik, hogy mit akarnak?
Mert Klara és Henk derék hollandusok, akik a magyar nyelv nehézségeivel még nemigen birkóztak meg.
- Ha üzletet akar kötni az ember, minden szó hármat ér - avat kommunikációs filozófiájába Henk.
Ezt az igazságot meg kell őriznem, vélem, és bejegyzem a noteszembe a matematikai talányt: miként lehet egyből hármat csinálni.
A házaspár egyébként évekkel ezelőtt költözött a zselici faluba. A közeli Orfűn pihenték ki a haditengerészetnél szerzett fáradalmaikat, s amikor erre vetődtek, azonnal olthatatlan vágyat éreztek az iránt, hogy életük hátralévő napjait itt töltsék. Házat vettek, jó ízléssel rendbe hozták. S bár a magyarnyelv-tudásuk jószerivel kimerül abban, hogy - Jó napot kívánok!, mégsem érzik magukat elszigetelve: érkezésük óta további holland családok érzik úgy, hogy nincs szebb hely a világon Ibafánál. Többségük nyugdíját igyekszik elkölteni nálunk; ám van, amelyik lótartásra adta a fejét. S hogy terveik nem rövid távúak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyvtárba már holland nyelvű folyóiratot is fizettek elő, nyárra néhány polcot könyvvel is szeretnének megtölteni.
Azt mi mindenesetre most nem várjuk meg, hanem követjük Benes László polgármestert, aki riportunk előző részében azt ígérte, olyat mutat, amit még biztos nem láttunk.
- Ibafa? Ne viccelj, ilyen nincs is, csak a nótában.
A mondat Szegedi Zoltán szájából hangzott el, akihez beültünk egy kicsit megpihenni. Azt mesélte éppen, miként ajánlotta neki vagy jó húsz évvel ezelőtt az egyik munkatársa a házat, amelyet mostanában hoz rendbe.
Magunk között a Szegedi Zoltánt csak a vicces embernek hívjuk.
No nem azért, mert 57 éves korában költözött ide, az Isten háta mögé. Nem, hiszen akkor a hollandokat még tréfásabbaknak gondolhatnánk. Másról van itt szó. Hogy miről is? Mindjárt megmondom.
Előző nap például bementünk a szemközti házba, találtunk ott három öreg nénjét, Száller Péternét, Schlett Andrásnét, Tírusz Józsefnét. Éppen némi cókmókot vettek át a falugondnoktól, köztük a gyógyszeradagjukat. Sokat nem lehetett kiszedni belőlük, de amit mégis, az is leginkább panasz volt: itt fáj, ott fáj.
- No ez a baj - replikázik másnap a vicces ember. - Annyira el vannak foglalva magukkal, hogy csak az ilyesmit veszik észre. Egyik nap is átjön hozzám valamelyik, hogy ő most már meghal. "Meg is fogsz - mondom neki -, mint ahogy én is, lehet, hogy még az éjszaka." Másnap látom, reggel jókor kinn van az udvaron, pedig amúgy nyolcig is elheverésznek. "Na mi van? - mondom neki. - Féltél, mi, hogy elvisz éjszaka az ördög?"
Nem haragszik ezért rá a három ibafai grácia, dehogy haragszik! Hiszen észreveszi azt is, ha az egyiknek az ajtaját kell megigazítani, a másiknak az ereszét.
Mert Szegedi Zoltánnak nem csak a szája nagy, hanem a szíve is.
- Az a lényeg, hogy panaszkodással nemcsak hogy a másikra testálod a bajodat, hanem közben a magadét is növeled. Inkább annak örülj, aminek lehet.
Elő a notesszel: az ilyen igazságokat szó szerint kell jegyeznem.
Most pedig kopogjunk be Benes László polgármesterrel Icához, aki amúgy Petrohai Györgyné. Fontos személyiség a faluban, ő tartja magánál a múzeum kulcsát.
A pipamúzeumét.
Van itt mindenféle füstölőalkalmatosság a Jancsi-pipától kezdve az ópiumszívó pipán át a vízipipáig. A bejárattal szembeni tárlóban pedig maga az ibafai papi fapipa - másolata. Szép példány, el kell ismernem: csuhás férfi kulcsolja imára rajta a kezét.
Ez hát az, amit a polgármester mutatni kívánt.
- S hol van az eredeti?
- Pécsen, a püspöki múzeumban. Vagy száz másik pipával együtt.
Ennek okát is részletezi a faluvezető, ám kérésére most nem írnám meg, mert még valamelyik "tökvakaró", ahogy kifejezte magát, olvasni találja, s akkor tovább romlana a két hivatal amúgy sem rózsás kapcsolata.
Inkább arról írnék még néhány sort, amit a polgármestertől kapott könyvecskében olvastam. Szerzője Horváth J. Gyula egykori ibafai plébános. Eszerint a pipát a harmincas években faragták, akkor, amikor az Ibafai lakodalmast a Fővárosi Operettszínházban bemutatták, benne a nyelvtörő polkásított változatával:
Az ibafai papnak fapipája van,
Mert az ibafai papi pipa papi fapipa.
Keresték is rögvest számosan az ibafai plébánoson a fapipát, ám neki olyan nem volt, merthogy inkább a szivart kedvelte.
Nosza, faragtak egyet, ne maradjon szégyenben. S bizony lehetséges, hogy minden egyéb csak legenda a pipázó papról, amit a népi rigmus kedvéért ötöltek ki.
- Nem úgy van az! - veti ellen a polgármester. - Jó ötven évvel korábban Hangai Nándor plébános nagy pipás volt, az ő tiszteletére találta ki a nyelvtörőt barátja, Roboz István kaposvári újságíró. Csakhogy a pipái nem maradtak fenn, ezért kellett pótolni.
- De hogyan lett az Ipafából Ibafa? Mert a mondókában mégiscsak az szerepel...
- Egyszerű. Svábok lakták akkoriban a falut, akiknek könnyebb a p hangot ejteni.
Így volt, nem így volt, azt én már el nem dönthetem, csukom be a jegyzetfüzetemet.
Akinek ennyi nem elég, járjon utána maga.

Habik Csaba felvételei