Mije volt az ibafai papnak?

A legtanácsosabb, ha a rejtély kiderítésére magához az ibafai paphoz kopogunk be a fotós kollégával, ő már csak tudja, van-e fapipája. A paplakot nem nehéz megtalálni: ahogy az már lenni szokott, ott húzódik meg a templom mögött. Szép nagy épület, ám hiába is zörgetnénk rajta, senki sem nyitna ajtót.
- Hogy is nyitna, amikor már vagy harminc éve nem lakik abban senki.
- Ezek szerint se pap, se pipa?
- Azt azért nem mondtam...
Aki nem mondta, az a polgármester, Benes László, akihez pap híján segítségért fordultunk. S hogy elhiggyem, attól még lehet egy papnak fapipája, hogy nincs - így a polgármester -, olyat mutat, amit eddig még biztos nem láttam.
Ez bizony lehetséges, ezért aztán szépen felállunk a hivatali asztal mellől, ahol eddig a papi pipa titka után kutakodtunk, s követjük a faluvezetőt.
Utunk a templom mellett vezet, amely bizony nem válik díszére a nevezetes helynek.
Elő is veszem a noteszem, s belejegyzem egyes számú tapasztalatomat Ibafáról: kívül ütött, belül kopott. És ezt most tessék szó szerint érteni. A külső vakolatot helyenként leverték róla, belülről meg a karzatot bontották vissza.
Amikor állapotának az oka felől érdeklődöm, arra a következtetésre jutok, hogy a víz tanult fizikát - ellentétben a mérnökökkel. Mert mi más is lehetne a magyarázata a következőknek: a hatvanas években, amikor az utat építették Ibafán, vízeret találtak alatta. Nem estek kétségbe a derék mesterek, gondolták, legjobb lesz, ha eltömik. Öntöttek tehát bele jó sok betont. Mert ami nem látszik, az nincs is, vélték. Hát volt. Például a földben víz. (Lásd még: kút.) A víz pedig ismerte a gravitáció törvényét - itt köszön vissza előbbi utalásom: "tanult fizikát" -, új utat keresett magának lefelé, s meg is találta azt - a templom alatt.
A következmény: az épület falai megrepedtek, ha nem erősítik meg vassal és betonnal kívül-belül, mára bizonyára csak az emléke élne - leginkább annak a vállalkozónak a fejében, aki jó pénzért eltakarította volna az egészet.
Ahogy kilépek a rozzant épületből, zümmögés üti meg a fülemet. Légynél erősebb erejű, felszálló repülőnél gyengébb.
Igen, ez csakis fűnyíró lehet.
Érzékem csalhatatlan, amint széttekintek, valóban fűnyírót látok. Ismét előveszem a noteszem, bejegyzem kettes számú megfigyelésemet: fűnyíró. S mögé még egy nevet is: "Dózer". De hogy pontos legyek, ezt a kocsmában jegyeztem csak fel, már az estébe hajlóan, tehát szigorúan a munkaidő után.
Történt pedig, hogy üldögéltünk békésen az intézményben, velem szemben Nagy Jóska, mellettem Orsós Sándor. Mindketten közmunkások.
Ez a Nagy Jóska különös egy figura. Először is van nyolc osztálya - ez eddig rendben. Amúgy nagydarab, erős ember, a faluban csak Dózernek hívják. Mosoly nincs az arcán, de mindenre nagyon figyel, s megfontoltan válaszol. Most például azt találom kérdezni:
- Lopják-e a fát az erdőből?
Igazából nem is tudom, hogy szaladhatott ki a számon ilyen kérdés. Talán mert annyi mindent hall az ember. Egész nap jár az utcán, beszélget, aztán csoda-e, hogy a fejében összekuszálódnak a gondolatok. Letarolt erdőrészeket emlegetnek "Ibafa mindig is a fából élt, a falu nagy részét ma is ez veszi körül, földje meglehetősen silány" - s bizonyságul farakásokat mutatnak neki elhagyatott udvarokon. Dózer meg azt találja mesélni, hogy nemrég még az erdészetnél dolgozott. Persze, hogy megzavarodom.
Ahogy kimondom, már szégyellem is magam. Dózernek viszont az arca sem rezdül kérdésemre, lassan a polgármester felé fordul, úgy kérdezi:
- Mondhatom?
- Mondhatod. Ezek nem onnan jöttek.
Istenem, ez a bizalom! Ma már másodszor tapasztalom meg, hogy a polgármester sem rendőrnek nem néz, sem munkaügyi ellenőrnek. Alig félórával ezelőtt is, amikor bementünk a boltba, mi történt? Ketten guggolnak a pult előtt, ketten meg állnak előtte, mindnek kezében a nyitott sörösüveg. Jöttünkre, mint a verebek, ha macskát észlelnek, rebbentek szét, ám a polgármester nyugtatja a boltost. Nem onnan vagyunk. Na akkor jól van.
Dózer lassan visszafordul, szemembe néz, s imigyen válaszol falopós kérdésemre:
- Nem.
Azonnal megkönnyebbültem. Éreztem, hogy az ilyesmi lehetetlen. Dózer azonban tovább megy. Árnyalja mondandóját:
- Én nem.
Ennyi bizalommal már nem is tudok mit kezdeni, inkább Orsós Sándor fűnyíróhoz fordulok. Hosszan beszélgetünk hányatott sorsáról, amikor némi büszkeséggel kijelenti:
- Papírom is van róla.
- Miről?
- A fűnyírásról.
Zsebéhez nyúl, hogy megmutassa, azonban sajnos éppen otthon felejtette. Ám így is elhiszem neki, annyira abszurd. Szóval két hétig ült az iskolapadban, s tanulta a fűnyírást. S - ha lúd, legyen kövér - ráadásként, grátisz kioktatták a betonkeverő használatából is.
- Én nem tehetek róla - szabadkozik.
Az unió követeli, toldja meg a polgármester, hogy mindenkinek papírja legyen arról, amit csinál. A tanfolyam egyébként csekély 75 ezer forintnyi közpénzbe kerül. Előveszem a noteszem, s feljegyzem harmadik tapasztalatomat: tanfolyamszervezés. Meg még azt zárójelben: következő életem.

Most veszem csak észre, mennyire elszaladt már az idő, s még el sem meséltem, mit is mutatott nekünk a polgármester. Mint ahogy nem említettem még Klarát és Henket, a kedves holland párt sem; ahogy egy bizonyos bolondvárról sem írtam, ahol a helybeliek szerint bizonyos, hogy flúgos emberek laknak; s nem találkoztunk a három gráciával meg a lovagjukkal. Minderről tehát a következő számunkban, ahol, ígérem, kiderül az is, volt-e az ibafai papnak fapipája. Ha ugyan nem ipafai volt...

Újra él a falu
Ibafa a Zselicségben fekvő zsáktelepülés. Nincs iskolája, nincs orvosi rendelője, nincs postája, nincs lova, nincs tehene. Körjegyzője Almamellékről jár át, papja Szentlászlóról. Van viszont polgármesteri hivatala, temploma, könyvtára, múzeuma, s van bankja, valamint (pocsék) buszközlekedése. S van 220 (magyar, horvát, német, cigány, holland, belga származású) lakója. Van külterülete is, amit úgy hívnak, hogy Gyűrűfű. Ez a falu egyszer meghalt, de most ismét él. S talán életképes is.

Habik Csaba felvételei

(Folytatás a következő számunkban.)