Mindenkihez szól a magyar vidék lapja!

Lapunk az idén immár hatvanharmadik évébe lépett, de egyáltalán nem készülünk nyugdíjba. A világ, melyben élünk, a hatvanasok bölcsessége mellett fiatalos lendületet követel tőlünk, s e kihívás minket nem riaszt, hanem lelkesít. Mert nincs rosszabb a siránkozásnál, ami sehova se visz. Nehéz időket élünk, de nem várhatjuk sült galambként a megváltást, a mi dolgainkat nem végzi el senki helyettünk.
Olvasóink között sokan évtizedek óta járatják lapunkat, s olyanok is akadnak, akik kezdettől előfizetői. Hűségüket köszönjük, és soha nem feledjük. Miközben változunk, illik, hogy a múltra együtt visszatekintsünk. S elmondhatjuk: ahogy az Önök életében, úgy a miénkben, a Szabad Földében sem volt könnyű ez a furcsa, ellentmondásos hat évtized. Olyan időkben is helyt kellett állnunk, amikor az emberség, a jóakarat és a tisztesség kemény szakítópróbáknak volt kitéve.
Nagy Imre, a földosztó földművelésügyi miniszter (a későbbi mártír miniszterelnök) Szabad földön előre! című vezércikkében az 1945. augusztus 29-én megjelent, első Szabad Földben így fogalmazott: "A fő feladat most abban áll, hogy megszilárdítsuk a paraszti földtulajdont, a beléje vetett bizalmat és hitet. Minden új birtokosnak szentül meg kell győződve lennie arról, hogy a földet örök tulajdonba kapta, amit tőle senki el nem vehet. De ugyanilyen bizonyosnak kell lenniök a 200 holdon aluli kisgazdáknak is arról, hogy kíméletlenül visszaverünk minden kísérletet, bárhonnan jöjjön is, amely birtokaikban háborgatni akarná őket."
Nincs okunk kételkedni, Nagy Imre hitt ebben. Nem rajta múlott, hogy a valóság a Rákosi-rendszerben egész másként alakult. S 1956-ban, a forradalom után hiába írta ismét lapunk: a téeszszervezésben egyszer s mindenkorra vége a sztálini "önkéntességnek", a kádári önkéntesség ettől hosszú éveken át nem sokban különbözött. A Szabad Föld mit tehetett? Felmondta a kötelező leckét, de szerkesztői túl jól ismerték a falut ahhoz, hogy minden maszlagot bevegyenek. A falvak, a tanyák lakói megérezték ezt. S ha másutt nem, az olvasói rovatban meg is jelent a nép kínja, panasza, még ha a legdöbbenetesebb levelek sokáig nem is kaphattak helyet.
Aztán, inkább már a hetvenes években, egyre többször esett szó olyan dolgokról, mint a háztáji, amely nem feltétlenül a közös gazdálkodás ellensége, hanem azzal jól megfér. Így érkeztünk el a nyolcvanas évek végéhez, a múlt őszinte feltárásának, a szembenézésnek az időszakához. A tiszta szó hatott: 1990-re példányszámunk meghaladta a 750 ezret.
Olvasóinkkal együtt hittük: minden jobb és igazabb lesz ezután. Megalakul a Szabad Föld Rt., lapunk önállóvá válik, neve mellé odakerül: független társadalmi és családi hetilap. A társasági szerződésben az alapítók rögzítik: "A szerkesztőség (...) működése során egyetlen párt érdekeinek szolgálatában sem áll...". Emlékezetes vezércikkében Eck Gyula főszerkesztő leszögezi: "... egy olyan nagy példányszámú lap, mint a Szabad Föld, nem lehet senkié, csak mindenkié...".
Kilencvenhatban szerkesztőségünk elnyeri a Pulitzer-díjat, négy év múlva mégis oda lesz a függetlenség, mígnem 2003 őszén lapunk végre új kiadóhoz kerül. A szerkesztőség tagjainak egy része ma ismét tulajdonos, s kiadónk, a Geomédia Zrt. jól tudja: a magyar vidék lapja, mely a hetilapok közt most is a legtöbb előfizetővel büszkélkedhet s csaknem négyszázezer olvasója van, valóban "nem lehet senkié, csak mindenkié..."
Abból, amiről az elmúlt évtizedekben szóltunk, e héttől Ezt írtuk rovatunkban (a 2. oldalon) szemelgetünk. Hiszen mindez, akárhogy is volt, nem tanulság nélkül való. A jövőt azonban másutt keressük, mert más az új, az uniós világ. Eligazodni ebben bizony egyáltalán nem könnyű, de ha meg akarunk élni, muszáj. Mezőgazdasági, vidékfejlesztési célokra az EU - a magyar kiegészítéssel együtt - 2700 milliárd forintnyi összeget szán hazánknak a 2007-2013-as költségvetési időszakban. Nem kevés ez, uniós pénzeinknek több mint harmada. Okos felhasználásával elindulhat hazánkban egy olyan fejlődés, amely hosszú távon is fenntartható. S nemcsak bizonyos érdekcsoportok számára kínál előnyöket, hanem a vidék egészének.
Szólunk tehát mindenkihez. A gazdákhoz, a kertészkedőkhöz, az egészségesebb és értelmesebb életre vágyókhoz, a családok minden tagjához s a magányosokhoz, idősekhez és fiatalokhoz, a vidék valamennyi településének lakóihoz. Akik lapunkat választják, még több nélkülözhetetlen információhoz, pénzt is adó ötlethez és jó tanácshoz, színvonalas olvasmányhoz juthatnak a jövőben. Mindez nem kerül többe, mint eddig, s újdonságaink és meglepetéseink révén lapunk ára még inkább megtérülhet.
Ez hát a mi húsvéti ajándékunk, mi ezt kínáljuk Önöknek. S mit kérünk cserébe felbolydult napjainkban az ünnepen? Összefogást, együttérzést, szeretetet, figyelmet egymás iránt. Hisszük, példát mutathat ebben is a többre, jobbra vágyó magyar vidék s megújuló hű társa: a Szabad Föld!

Egy Pulitzer-díj története
Hatodik alkalommal adták át Budapesten, 1996. március 20-án a magyarországi Pulitzer Emlékdíjakat. A tíz kategóriában odaítélt díj a világon az újságírószakma egyik legrangosabb elismerése, amelyet e nevezetes naptól a Szabad Föld szerkesztősége is magáénak mondhat. Vásárhelyi Miklós sajtótörténész, a kuratórium elnöke a következő szavak kíséretében nyújtotta át Major Lajos főszerkesztőnek: "A kuratórium a hazai szerkesztőségek versengésében a Szabad Föld alkotógárdája mellett döntött. Kevés olyan újság van a mai magyar sajtópiacon, amely elmondhatja magáról, hogy - rendszerváltás ide, tulajdonosváltás oda - ma is talpon áll, több mint ötven éve. Máig a vidék, a falu népszerű hetilapja maradt. Az előfizetők zöme kitartott mellette. A Szabad Föld kollektívája széles skálán nyújtja mindazt, ami a magyar vidéki ember igényét szolgálja, igényességét növeli. "
A díjátadás után lapunk főszerkesztője bejelentette: a Szabad Föld Pulitzer-díja - pontosabban annak anyagi vonzata - átalakul számítógépekké, videomagnókká, a korszerű oktatást szolgáló eszközökké. Szerkesztőségünk ugyanis úgy döntött, hogy a díjjal járó pénzt felajánlja néhány (egyre inkább szegényedő, hátrányos helyzetű, mindennapi anyagi gondokkal küszködő) vidéki, főként falusi iskolának

Leveleink
Jönnek naponta. Fáradt, nehéz, reszkető kézzel írottak, gyöngybetűsek, írógéppel vagy komputerrel formázottak, drótpostán érkezők. Ahogy változik a világ, változnak a leveleink is.
Egy dolog a régi: a bizalom. Voltak idők, amikor ez már-már emberfeletti volt. Az ötvenes években, amikor a szerkesztőségbe zsákszámra érkeztek a panaszos levelek, akadt ilyen is köztük: "Ne higgyük, hogy az Isten egyedül elégséges valamennyi bajunk gyógyítására. Kell hozzá a Szabad Föld is." Pedig lapunk nem segíthetett mindenkinek, s a legfájdalmasabb panaszok gyakran csak a pártközpontnak küldött hangulatjelentésekben kaphattak helyet.
Magam jobb időkben kerültem a Szabad Földhöz: nyolcvanhat nyarán. A levelek böngészgetése, mint megannyi régi kedves kollégának, az első pillanattól kedvenc időtöltéseim közé tartozott, és hamarosan kincsesbányának bizonyult. Riportjaim nagy részét e levelek nyomán írtam, rázós ügyekről, nehéz sorsokról. Később aztán a levelezési rovat vezetője lettem, s minden nyűge-baja ellenére mondhatom, ez életem egyik legszebb időszaka volt.
Ezért is van, hogy levelezési rovatunk, olvasószolgálatunk mindenkori munkatársait nagyon tisztelem. Ők azok, akiknek az újságban még a nevük is csak nagyritkán jelenik meg, egyáltalán nem látványos a munkájuk, de annál nélkülözhetetlenebb. Ahogy persze mindenkié, akinek füle, szeme, szíve van arra, hogy megértse mások baját. A Szabad Földnél csak ilyen embereknek van helyük.
S bár isteni erőnk, hatalmunk ma sincs, számunkra szent dolog a bizalom. Ígérjük: olvasóinkért, Önökért, mindannyiukért e vajúdó, újjászületésre vágyó világban is megtesszük mindig mindazt, amit tehetünk.